2008. november 15., szombat

Lábmosás – guiness-rekord kísérlet

Kneipp nevét errefelé elég sokan ismerik. Ő volt az, aki tuberkulózissal küzdött fiatal korában, aztán minden nap megfürdött a jéghideg Dunában és meggyógyult, sőt jó sokáig élt. Aztán kifejlesztette a gyógymódját, ami mindenféle vizes kezeléseken alapult, a lényege mindig az volt, hogy a szervezetben lévő méreganyagokat fel kell oldani, és ki kell üríteni. A vizes kezelések mellett gyógynövények használatát is javasolta, és persze ha szükség volt rá, akkor gyógyszerek szedését is. Kneipp szerint eszméletlenül egészséges, ha az ember mezítláb sétál az akármilyen hőfokú vízben. Itt nálunk a szigeten rengetegen sétálnak mindegyik évszakban hosszabb-rövidebb ideig mezítláb a nekünk szinte mindig fagyos tengerben, felélénkítendő a vérkeringésüket. 

Namost, ha már a mezítlábas séta ilyen nagy népszerűségnek örvend, akkor a helyi Turizmus ZRt. kitalálta, hogy november végén, amikor az Uzsedomi Wellness-napok programsorozat elindul, akkor megpróbálnak minél több embert meggyőzni arról, hogy egy rövid idő erejéig tűrjék fel a nadrágjuk szárát és gyalogoljanak bele a tengerbe á lá Kneipp – ahogy itt mondták – és ezzel kerüljenek be a Guiness rekordok könyvébe. 
Két helyen zajlott a szigeten ez a program ma délelőtt, a heringsdorfi és a zinnowitzi strandon. Mi Julival Zinnowitzban voltunk. A szervezők ezer vízbensétálóra számítottak összesen, annyi kellett a világrekord eléréséhez. Csak Heringsdorfban több mint ezren voltak, Zinnowitzban is több mint ötszázan minden korosztályból - csak úgy sárgállott a strand az egyen pólójuktól. Számos hotel és szervezet szponzorálta az eseményt, innen származott az ingyen póló, ingyen törölköző, kóbi, forró ital, sramli és hangulatcsináló emberke is. Bár a hangulatról az emberek maguk is gondoskodtak, táncoltak, ettek-ittak, amíg várakoztak, nagyon mulattak. A rekorderek között volt, aki beöltözött jelmezbe is, méhecskének, skótnak, királylánynak és -finak. 
Aztán eldördült az ágyú, ami a startot jelezte, megindult a teljesen fellelkesült tömeg a tenger felé. Hihetetlen volt, ahogy hömpölyögtek a vízbe a legnagyobb lelki nyugalommal. Örültem, hogy nem értenek, mert hangosan hüledeztem, hogy ilyen hideg vízbe bemerészkedtek. Két percig kellett a vízben sétálni. Mi kb. 10 percet néztünk, de akkor még a tömeg nagy része a legnagyobb lelki nyugalommal „kúrázott”, élvezték hogy sikerült a rekord. Aztán akik végeztek, indultak is wurstozni, kávézni, teázni, elindult a buli, de ez már nélkülünk zajlott, ránk házibuli várt húslevessel, pörkölttel, ahogy egy jó magyar családnál dukál.
várakoznak, esznek-isznak

a király és nője
méhek, bolond - 500-at csinált
startI

startII
 

2008. szeptember 6., szombat

Eljött az idő

Mármint, hogy feléledjen egy kicsit a blog, már túl hosszúra nyúlt a hallgatás. Még ha meg is volt a csend oka. Júliusban, augusztus elején egymást váltva mindkét nagyszülői pár nálunk, velünk nyaralt. Julcsi bácsi papát és papapapát sokáig emlegette még hazautazásuk után is. Persze lehet, hogy közben amúgy a nagymamákra gondolt, de sajnos a néniknek, nagymamáknak egyelőre nincs nevük. Ahogy hallom bizonyos családokban az anyák is így járnak, sokkal előbb mondja a gyerek, hogy apa vagy papa, mint azt hogy mama vagy anya. Lényeg, hogy rájöttünk, a nagyszülő csuda egy találmány. Jön, hogy játszhasson az unokájával, és kicsit kényeztethesse a „gyerekeit” (a menyt / vőt is beleértve), az unoka élvezi a lefáradt szülők helyett az új és lelkes játszópajtásokat, miközben a „gyerekek” meg jönnek-mennek szórakoznak, élvezik a hirtelen kapott szabadságot. Mi legalábbis így tettünk. Ezalatt a több, mint egy hónap alatt színházban, koncerten, bulikban, mindenfelé voltunk, tisztára, mint a pre-Juli időszakban. Belekóstoltunk a nyaralók életébe, sörözgetve naplementét néztünk, Lengyelországban buliztunk, hajnalban értünk haza, sőt még olyan is volt, hogy nem mi keltünk reggel Julihoz, szóval nyaraltunk egy hónapot. Nagyon kellemes volt. Meg is állapítottuk, hogy nyáron annyi program van a szigeten, igazán nem lehet mondani, hogy pangás lenne, ilyenkor nem érdemes elutazni innen, jó hely ez az Usedom.
Aztán augusztus elején rátaláltunk az új lakáskánkra, ami onnantól kezdve gyakorlatilag minden gondolatunkat kitölti egészen a mai napig. Nem fogunk messzire költözni, az erdőn keresztül bicajjal kb. 5-10 perc, az úton autóval is kb. ennyi lehet, bár pontosan még nem mértem. Egész az erdő szélén áll a 3emeletes házikó, aminek a 2. emeletén bérlünk egy háromszobás 75nm-es, eredetileg tökéletesen üres lakást. A kórház sokat segített nekünk a költözésben. Kifestették a szobákat, lerakták a laminált padlólapot, átvitték a nehezebb bútorokat. Nekünk szeptember 12-ig az a dolgunk, hogy egyrészt kiköltözzünk a mostani lakásból, másrészt, hogy lakhatóvá tegyük az újat. Az egyetlen probléma, hogy kicsit hosszan kell utazni ahhoz, hogy normális bútorbolt közelébe érjünk. Neubrandenburgban szinte hetente voltunk (1,5 óra egy út) az utóbbi időben, Rostockban is eddig kétszer (2-3 óra csak oda – dugótól függően), mindezt persze Julival, hiszen most már senkire sem tudjuk hagyni. Sebaj edzettek vagyunk. Már. Juli is. Már. Egyelőre Julcsinak vettünk kiságyat, szekrényt, megrendeltünk egy pelenkázóasztalt (persze a pindurnál nincs alkudozás az áron), konyhát rendeltünk (na ez nehéz menet volt), egy étkezőasztalt székekkel az IKEAban és egy ruhásszekrényt megrendeltünk. A többit a kórház kölcsönbútoraival oldjuk meg: matracok, polcok, konyhába asztal, székek, szekrény, etetőszék, mind nem a sajátunk. Egyrészt nem is bírnánk anyagilag, másrészt nem is tudnánk ennyi mindennek utánajárni. Kezdetnek tökéletes ez így, aztán majd szépen apránként beszerezgetjük a hiányzó tárgyakat (pl.: nincsenek lámpáink!!), lecseréljük a kórházi relikviákat. Szerintem kb. karácsonyra fog minden összeállni, az új otthon megszületni.
A lakásban az első vendégeink András és Judit holnap indulnak egy hét után haza. Szegények eléggé nomád körülmények között „csöveztek” nálunk, mert a lakás valamennyire komfortossá (messze nem összkomfortossá) most kezd lassan válni. Bár azt hiszem nekik ezzel nem is lett volna semmi bajuk, csak arra kellett volna hamarabb rájönnünk, hogy a fűtést már szeptemberben is be lehet kapcsolni…
Mindenesetre Julcsi teljes bizalmat szavazott nekik, tologatja a tőlük kapott motort, és vonszolja András piros pulóverét véres kardként maga után. Most jó lesz, mert egy hét múlva utazunk haza, újra látja őket, és talán felismeri a kedves kis játszópajtásait.
A következő hetünk még zsúfolt lesz, viszünk folyamatosan át a lakásba cuccokat, miközben pakolunk otthonra, és rendezzük mindkét lakást. A mostanit, hogy ne egy disznóólat hagyjunk magunk után, és az újat, hogy valami hangulata mégis legyen, ha majd beköltözünk. Aztán hazamegyünk, és újra élvezzük a nagyszülő és a nagycsalád találmány csodás hatásait…


2008. július 10., csütörtök

A nyaralás heve

Kevés az idő. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom írni, de így van. Legalábbis a számítógépet pöcögtetni kevés. Mert annyira élünk. Bizony! De jó ezt leírni. Két hétig lógattuk Julival otthon a lábunkat (Zsolt egy hétvégére szintén hazaugrott velünk) és élményekkel töltöttük az elemeinket. Most pedig megjöttek az első fecskék hozzánk anyuék személyében. Vendégeink vannak! Úgy mutogatjuk a helyi látványosságokat, mintha mi mindent kívülről-belülről ismernénk. Pedig csak olyanok vagyunk, mint anno az orosz átképzős tanárok, pár leckével járunk előttük. De anyuékról majd külön, most inkább jöjjenek az otthoni élmények.
Otthon egy hetet Pesten, egy hetet Pécsen nyaraltunk. Leszálltunk hárman Zsolttal, Julival a gépről, és megcsapott minket a forróság. Húú, elfelejtettük, hogy ilyen szokott lenni a pösti nyár. Hozzászoktunk az uzsedomi 20-25 fokhoz, a szélhez. De elsőre jólesett a meleg, végre!! Már nagyon vártam. A városban sok minden nem változott, lezárások, építkezések vannak, de amúgy jelentős eltérést nem észleltünk, a politikát pedig igyekszünk kintről is követni, amennyire a gyomrunk bírja.
Hiába voltunk fáradtak, rögtön az első este kirúgtunk Zsolttal a hámból. Éjfélkor még kóvályogtunk a Várban a Múzeumok éjszakáján. Élveztük, hogy végre fiatalok között vagyunk, szabadon, mint a madár. Megnéztük a Reneszánsz kiállítást, meg a Galéria állandó tárlatait is. Ugra-bugráltunk a Pannonia All Stars Orchestrára, hallottunk lantzenét, hárfát és egy drámai hatású vonósnégyest. A rántott húsos szendvicset úgy ettük, mint böjttöréskor az almát. Minden falatját megízlelgettük. Másnap Zsolt visszautazott Uzsedárira, mi pedig Julcsival nyakunkba vettük a barátnőket. Meglátogattuk Timeszéket Bián. A kis Marci felülírta minden elképzelésemet a nyugodt gyerek fogalmáról, egy hangja nem volt. Evett, aludt, nézelődött. Máté nagyfiú pedig rohangált közben, pancsoltak Julcsival. Másnap Fótra utaztunk Soriékhoz. Erik Julcsinak a legjobb gyerekpárja, amit eddig láttam. Édesen eljátszottak egymással vagy velünk. A két kis buksi együtt nyomult felfelé a lépcsőn, ütötték a lépcső tetejét, egyszerre aludtak, ettek, még a kölesgolyót is megosztották egymással.
Enyabanyáztunk is többször, hol itt, hol ott. Pálvölgyi Barlangban sütiztünk, Millenárison játszótereztünk, Holdudvaron meccset néztünk.
Megnéztük a féléves Annapannát, meg a 2,5 hónapos Levikét is. Pár éve még egy gyerek sem volt senkinél, aztán most meg tessék, potyognak.
Szombaton jött a nagy ribicsaládi parti Timiék farmján. A Szőke, a Macher, a Simity-Szegner, a Rivas-Tury és a családfőt nélkülöző Ecseki família mind megjelent. Gyerekek játszottak a játszótéren, Máté hintázott, motorozott, Erik és Juli homokozott, aztán pedig kacsingattak a játéktaxira, de igazából még nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. A gyönyörű Bruno és Viktor hatalmasra nőttek, és már fel tudnak állni. A gyerekek mellett tudtunk egy kicsit beszélgetni is, békésen telt a nap, még a lánycsapat kávézni is kiugrott a biai Melrose Place Rózsa presszójába.
Pécsen a pesti nyüzsgéshez képest nyugodtabban teltek a napjaink. Anyuékkal, Nikiékkel sétálgattunk, strandoltunk, Juli pancsolt a kis felfújhatós medencében, megkóstolta a kakaóscsigát, evett fagyit is. Kicsit elrontottam a picúrt családi segédlettel. Jutott idő egy kis kuttúrára is. Szabadtéri színházban voltunk „A hetvenkedő katonán” Nikivel, Fannesszal. Anyuval, Nikivel megnéztük a Szex és New Yorkot a moziban. Na ez utóbbitól kifeküdtünk, eszembe jutott az áltisis ofőm Vera néni, aki az Emmanuelle c. film után azt mondta: „jó érzés, hogy van két fiam, akit akkor és úgy pofozok meg, ahogy én akarok.” Kicsit én is így éreztem magam, a film veszettül idegen volt, jó volt belegondolni, hogy másról szól az életünk, bár elismerem volt pár jó poén. Andival, Dórival is találkoztunk, Dóriéknak megcsodáltuk a szuper házikóját, hihetetlen kilátását, kicsi, bohó, cuki vizsláját.
Pestre visszatérve még beficcent egy utolsó családi összejövetel és egy csajbuli (a második családom) már régóta hiányzó nagy hahotákkal. De hogy min, már nem tudom, mióta gyerekem van, amit nem írok le, elfelejtem. Bár a függőlegesen lógó és éneklő bálnák sztorija megmaradt bennem, nagyon vicces volt.
Még Andrásék tüchtig lakását is megnéztük vasárnap, Zsolt nagyija a maga 93 évével felsétált a harmadik emeletre, aztán már tényleg csak a pakolás, búcsúzkodás és az utazás maradt hátra. Tömény, jaj de jó két hetünk volt, annyi élménnyel, hogy simán kitart szeptemberig, amikor majd újra megyünk, de most majd hármasban.

2008. június 17., kedd

Utolsókat rúgjuk

Közeledünk a nyári szünethez, lassan véget érnek a kedves kis programjaink.
Elke, a babaúszás tanárnéni hat év után úgy döntött, hogy a hétvégén abbahagyja a babaúszást és helyette szeptembertől Berlinbe jár jógaoktató továbbképzésre. Lesz valaki más oktató szeptembertől, de azért gondolom az nem lesz ugyanaz. Alapvetően Elke miatt jártunk ilyen szép rendszerességgel, amúgy az ember a vasárnap délelőttjét nem feltétlenül egy uszodában töltené el. Vagy legalábbis nem minden vasárnap. Elbúcsúztunk tehát Elkétől, remélve, hogy azért ez a kapocs nem szakad meg, mert Elke sugárzó egyéniség.
A kóruspróbák is lassan végetérnek. Június 28-án zengedezik a kórus a benzi templomban, arra még most sokat-sokat gyakorolnak, de aztán 28-a után bezárul ott is a bazár. A koncert biztosan gyönyörű lesz, zenekari kísérettel és szólókkal adják elő Haendel: Utrechti Te deumját és Bach: „Erschallet ihr Lieder” darabját. Már most is jól szól mindkettő. Lesz záróbuli is, de még akkor Julival otthon leszünk. Úgyhogy egy kis hazai pálinkával és pogácsával elköszöntünk a kórustagokkal egymástól, üdvözletüket küldik Magyarországra és várnak szeptemberben vissza. Úgy legyen.

2008. június 14., szombat

Vau-vau



Kiderült, hogy ez a szó univerzális. Az összes négylábúra vonatkozik, legyen az ló, szamár, disznó, macska, nyúl vagy éppen kutya. Mindez persze egy lassan 15 hónapos gyerek fejében van így. Hiába mutatjuk neki a könyvekben a különböző állatokat és szinkronizáljuk is őket, röfögünk, nyerítünk, galambturbékolást utánzunk, mekegünk, gyermekünk ránknéz és diadalmas tekintettel közli: vau-vau.
Az ő szemszögéből nézve ma megnéztünk pár vau-vaut élőben, egy közeli élelmes gazda tanyáján, aki beengedi az embereket a kertjébe, ezért belépőt szed, és megnézhetjük hogy élnek az állatok. Egyszeri beruházással vett hintát, csúszdát, játékokat, épített egy mini golf pályát, ezekkel az eszközökkel sok teendője nincs, viszont a belépővel kitermeli az állatok táplálékára valót. Ügyes húzás. A „városi” vagy mondjuk inkább fürdőhelyi gyerekek nem találkoznak mindennap kecskével meg szamárral, örömmel simogatják a szelíd, gyerekekhez szokott állatokat.
Julcsi is lázbajött a vau-vauktól. Minden állathoz közel akart férkőzni. Még a disznókhoz is. Mindegyiket megetettük, megsimogattuk.





 A szamár volt a kedvence, még a homlokát is odadugta volna legnagyobb szeretete jeléül Juli, de a szamár annyira nem volt szamár, hogy ezt hagyja. Végül a játékokat is kipróbáltuk, aztán valahogy nagy nehezen kitereltük a lányt a farmról, amit nagyképűen „ranch”-nek neveznek.

További képek ITT

2008. június 11., szerda

Dobos – másodszor

Az egyik kórustársam Brigitte és Zsolt egy napon születtek – igaz 24 év különbséggel. Brigitte meghívott minket a zsúrjára, és azt kérte, ne vigyünk ajándékot csak talán egy csokor virágot. A dupla szülinap azért úgy gondoltam, hogy elég apropót szolgáltat ahhoz, hogy egy újabb kísérletet tegyünk a Dobos torta elkészítésére. Már előre leszögeztem, ha most sem sikerül, akkor soha többet nem próbálkozom ezzel a süteménnyel. Végülis nem kell belegebedni minden egyes szülinapba.
A terv egyszerű volt. Futok, és míg Zsolt dolgozik, sütök. Ehhez képest mikor visszaértem az erdőből, Zsolt és Birgit vidáman teáztak. Óóó gondoltam. Ebből hogyan lesz így sütés? Mindenesetre este fél 10 körül nekiálltam az előkészületeknek, és aztán egyszercsak észrevettem, hogy mindhárman sütünk. Birgit átvette az irányítást. Pakoljunk el, mérjünk ki mindent, rendezettség, precízió kell, hisz Németországban vagyunk, nem a fülledt délen. Nagy segítség volt amúgy, mert a mindentnyitó kulcsával megkaparintottunk egy robotgépet a klinika tankonyhájából (nem kellett a tojáshabot kézzel felverni), egy edényt, amiben habot tudtunk verni, és egy sütőlapot a tortalapok sütéséhez. És akkor lassan beindultak a folyamatok. 6 tortalap helyett 5-re volt elég a massza, de sebaj, ez részletkérdés. Sültek szépen szinkronban a lapok, hol vékony lett hol vastag, közben készült a csokikrém, mi pedig kezdtünk fáradni. De beláttuk, hogy egyszerűen muszáj megcsinálnunk a sütit, mert másnap nem lesz rá időnk, energiánk. Oké. Akkor kenjük meg a lapokat, szórjuk meg az oldalát őrölt mogyoróval és készítsünk cukormázat. Hát persze. Birgit kétségbeesett, ezt a karamellizálást nem lehet megcsinálni. Dehogynem, nyugtatgattuk, hát a könyvben is ott van, menni fog. Mindenki tudja a feladatát? Zsófi olvasztja a cukrot és kiönti a piskótára, Zsolt és Birgit szeletekre vágja. Előre bevajazott kések bekészítve, még a szeletelés irányát is lefixálták egymás között, de pont jókor, mert már ki is öntöttem a cukrot. És akkor indult a haddelhadd. Cukor szokás szerint ragad és nyúlik, minket hármunkat pedig hihetetlen nevetés fogott el. De ezúttal a cukormáz egész tűrhető lett. Felrakosgattuk a tortára a szeletkéket, amikor is jött a slusszpoén Berbel nővér személyében. Belépett a lakásunkba és elcsukló hangon kérdezte, hogy ég-e nálunk valami. Fél 1kor egy ijedt nővérkével találkozni nem mindennapi esemény. Néztem rá bután, dehogy ég, miért égne, jöjjön be, nyugodjon meg. A tűzriasztó bekapcsolt nálunk állítólag, amit a nővérek észleltek, és már ki is hívták a tűzoltóságot. Nálunk nem szólalt meg az érzékelő, béke és nyugalom honolt. A nővérke szaladt vissza a főbejárathoz, a tűzoltókhoz. Birgit és Zsolt utánamentek, hogy lecsillapítsák a kedélyeket. Sikerült és ezennel átcsúsztunk a szülinapba, fel is köszöntöttük Zsoltot.



Másnap a kalandosan elkészült torta nagy sikert aratott, volt aki fel is ismerte, hogy mit eszik. Mi is derekasan letoltunk egy-egy szeletet. Viszont az biztos, hogy egy pár hónapig ilyen tortát tutira nem sütünk.

2008. június 2., hétfő

Séta – pogi – séta

Szombat – a hétvégénk egy napra zsugorodott, mert Zsolt ügyelt pénteken és vasárnap is. Ezt az egy napot viszont teljes értékűen kihasználtuk. Délelőtt még a tízórai előtt útnak indultunk Zsolt hátán hátizsákban Julcsival. Nem kell semmi extrára gondolni, csak a helyi erdőbe mentünk, azt még mindig nagyon szeretjük. Hihetetlen, hogy megváltozott az erdő képe ahhoz képest, amit érkezésünkkor februárban láttunk. Sűrű, zöld aljnövényzet nőtt, nem lehet átlátni a fák között, a fák mind kilombosodtak, virágzik a gyöngyvirág, a nefelejcs, tele van élettel a föld, a levegő.





Persze a turisták is felütik már a fejüket, a kontrás bérelt bringákon lihegve kapaszkodnak felfelé, ha véletlenül egy dombszerű szembejön. Az úton egész sokan tudunk időnként lenni, mindenfelé hallani, hogy „Achtung, Achtung”, ami ebben a kontextusban a szánkódombról ismert „pálya, pálya”, vagy a kínai piacos „vigyázz kocsi vigyázz” kifejezésekkel egyenértékű.
Juli a séta során boldog-boldogtalanra vigyorgott, aminek persze a többség úgy megörült, hogy leállt egy-két szót váltani velünk. Ilyeneket, hogy „Óó de jókedvű valaki. Persze, ha engem vinnének hátizsákban, én is jókedvű lennék.” Meg a másik: „jaj de aranyos kis csöppség, de ugye már eléggé fáradt?” Persze próbálunk makogni valami megfelelő választ. Azt hiszem, általában lengyelnek néznek minket, mert azt érzékelik, hogy nem vagyunk németek, és ugyebár a lengyelen kívül más turista mutatóban sem akad.
Juli alvásidejére hazaértünk, és míg ő horpasztott, mi megsütöttük a túrós pogácsát. Elvileg Tilohoz, Cathleenhoz és gyerekeikhez mentünk volna délután grillezni – ők a zenészcsalád az úszásról -, de aztán az uccsó pillanatban lemondták, mert a gyerekekkel volt valami nyűg. Egyáltalán nem bántuk, hogy édes hármasban tölthetjük a délutánt, viszont addigra már a dupla adag pogácsa (ismerjük az evési képességeinket, ezért a szimpla adaggal nem akartunk kísérletezni) bizony a tepsiben kisülve várt a további sorsára. 



Pogit sütni nem bonyolult, a lényeg, hogy egy nappal a sütés előtt össze kell gyúrni a tésztát és többször kinyújtani, pihentetni. A nyers tészta isteni finom, most is összefut a gondolatára a nyál a számban. Kinyújtottuk, bevonalkáztuk a tetejét, hogy szalonnás legyen, szaggattuk, tojássárgája került a tetejére és már repült is a sütőbe. A lakást elöntötte az az illat, amit még gimiben éreztem a büfében. Friss, illatos pogi. Hmmm. Most már jó lesz újra hazamenni.
Délután a változatosság kedvéért az ellentétes irányú erdőbe sétáltunk, útba ejtve közben a tengerpartot. Már három hete fúj megállás nélkül a szél, azóta nem tudunk lejönni a strandra játszani, most is megállapítottuk, hogy nem embernek való az időjárás. Hiába süt ragyogóan a nap, a szél hűvös, pulóvert nem árt felvenni. 18-20 fok van napközben, este 12-13. A dél-német (vagy a magyar) kánikula ide egyáltalán nem ér el.



Mikor az erdőből kijövet egy betonúthoz értünk, gondoltuk, hogy a pindurt is hagyjuk kibontakozni. Kivettük a zsákból, hogy sétálgasson. A német puszta keltette fel leginkább az érdeklődését, de nem volt kedve állva imbolyogni, kúszott a kb 20 centis fűben, tépdeste a szálakat, megfigyelte az összes virágot, szürkévé varázsolta a harisnyáját.



Az biztos, hogy neki fantasztikus ez a vidék. Testközelben lehet kutyákkal, macskákkal, fákkal, virágokkal, minden állattal és növénnyel, ami a természet része. Most ott tartunk, hogy ha egy cica, kutya, bármely állat vagy gyerek képét meglátja az újságban, puszilgatni kezdi. Remélem, nem kell hozzászoknom a gondolathoz, hogy lesz kutyánk és / vagy macskánk is. Azt hiszem, mindkettő szőrére allergiás vagyok és talán Zsolt is.
Valahogy aztán visszaimádkoztuk a kisembert a zsákba, hazaérkeztünk, és megdézsmáltuk a pogit. Nyugodt, békés, nagyon kellemes napunk volt.

2008. június 1., vasárnap

Macher Marci megszületett

Isten hozott közöttünk kicsi baba!

2008. május 27., kedd

Kórustalálkozó

Ezen a kicsi szigeten olyan kórusélet van, mintha nem is az üveghegyen túl laknánk. A hétvégén a sziget összes énekkara találkozott, ami azt jelentette, hogy fellépett a zinnowitzi, a koserow-benzi (ez a miénk), a heringsdorfi, az Usedom városi evangélikus kórus és a lelkészek kórusa. (Itt a többség evangélikus.) Ezenkívül pedig a szigeten működik egy fúvószenekar is, ők is bemutatták a tudományukat. Az énekkarok egyenként és közösen is énekeltek, fúvós vagy zongora kísérettel, volt mindenfajta formáció, amit csak 1,5 órában elképzelni lehet. Az egész estét egy túlbuzgó karnagy fogta össze, aki azért ilyen lelkes, mert most érkezett Greifswaldból és tele van tettvággyal - nagyon fárasztó ember. Kicsit számomra megterhelő volt, hogy délután 3-től 7-ig próbáltunk, igaz volt kávé- és sütiszünet, sőt még zsírosdeszka is, 7-kor pedig kezdődött a koncert. A koncert szerintem kicsit vegyesen sikerült, a mi kórusunk például jó volt, de már nem is tudom melyiknél szabályos fizikai fájdalmat éreztem, amikor megszólaltak. Az usedomi énekkar karnagya, aki egyébként az ottani templom kántora is, egy igazi megöregedett hippi benyomását keltette, hosszú ősz haj és szakáll, kerek szemüveg, és ennek megfelelően laza is volt. Volt olyan darabjuk, amikor a férfiszólam – azaz a karnagy egymaga – csak annyit énekelt, hogy pam-pam-pam, míg a női szólamok időnként sikítottak egyet. Ez a rész nagyon vicces volt, de a koncert végén már tűkön ültem, hogy mehessek. Egy teljes délután bőven elegendő volt a dalolászásból, a koncert után szárnyaltam hamar haza a pici családkámhoz.


A kóristalány hazaért

2008. május 26., hétfő

A szülinapok

Elképesztő lassan készülődtünk vasárnap reggel. Tízórai, ebédfőzés, ajándékcsomagolás, 11-kor, amikor már ott kellett volna lennünk a buliban, még javában tevékenykedtünk. Indulás előtt még felhívtam Melanie-t, hogy jobban vannak-e, Oszkárnak a héten tüdőgyuszija volt, tutira mehetünk-e hozzájuk. Na a hideg zuhany ekkor ért csak igazán, kiderült, hogy a buli már előző nap lezajlott. Ez olyan sokkhatásként ért, hogy köpni-nyelni sem nagyon tudtam. Kibogoztuk, hogy a félreértést a német nyelv okozta. Sonnabend németül szombatot jelent és nem vasárnap estét. Ráadásul én régóta (hetek óta) hittem teljes meggyőződéssel, hogy a buli vasárnap lesz. Nagyon szégyelltem, hogy az egyetlen igazi itteni barátnőm bulijáról lecsúsztunk egy félreértés miatt. Pláne úgy, hogy nagy lendülettel készültünk rá. Ebben a hangulatban, ölünkben a salátástálban a dobmentes csokitortával, 1,5 órás késéssel indultunk otthonról.
Heikénél a ragyogó napsütésben, a kertben álltak az asztalok, a népek vidáman ebédeltek, gyereksereg rohangált. Egy héthetes kisfiú volt a legfiatalabb, Juli követte őt korban, aztán egy hároméves kislány és nagyobb 8-10 évesek jöttek. Juli Franzot, Heike 8 éves fiát nagyon szereti. (Ez a kisfiú emelte őt föl legutóbb úgy, mint ahogy a macskáját szokta.) Vele játszott egy kicsit, legózott, meg a macskát simogatta és követte mindenhová. Aztán nagyon nagyon nehezen, apukája karjaiban elaludt és leraktuk egy csendes szobába pihenni. A felnőtt társaság teljesen vegyes volt, ott volt a korábban a klinikán dolgozó bőrgyógyász a családjával, a helyi lelkész a fiával, Lübeckből egy barátnő a családjával, Britta és Anette, a pszichocsajok, és még ki tudja, hogy kik voltak a többiek. Mindenesetre kellemes csapat jött össze, a gyerekek egymást nyúzták, a felnőttek pedig nyugodtan tudtak fecsegni. Heike nagyon örült a bicajdudának és a csokis sütinek is, tényleg látszott rajta, hogy veszi a lapot. Julcsi 4 után ébredt, kapott joghurtot és átautóztunk Melanie-ékhoz. Ha már a buliról lecsúsztunk, azért az ajándékokat odaadtuk, és a kicsik tudtak játszani Oszkár menő új homokozójában. Szórták rendesen a homokot, ahogy kell. Mondjuk Juli számára ennél a virágágyás lényegesen érdekesebb volt a csigákkal és egyebekkel, de mivel Oszkár nem mehetett bele, ezért Julcsinak sem engedtük meg, hogy ne törjön ki a patália. Aztán 6-kor hazamentünk, hogy ki-ki nyugalomban végezhesse a maga esti kis rutinját. Nagyon tömény, de végül igazán jó kis napunk lett.

Születésnapi készülődések

Tudtuk előre, hogy a mostani hétvégénk nem az egyhelyben ücsörgésről fog szólni. Szombat egész délutánra és estére kóristává váltam, vasárnap pedig kettő szülinapi zsúrba is hivatalosak voltunk. Délelőtt 11-től Heike (a pszichológusok főnöke), 3-tól Oszkár és Melanie ünnepelte magát.
Emiatt az egész hetünk a születésnapi készülődésről szólt. Hétfőn a „nagyvárosban”, Greifswaldban megvettünk Julival egy felfújható gumimedencét Oszinak, hogy akkor is tudjon pancsolni, ha a tenger még hűvös. (A tengerparton elemi erővel vonzza őt a víz, csak éppen az még nem olyan hőfokú, hogy egy egyéves beletrappolhasson.) Melanie pedig kapott egy kalapkát, hogy míg a kisfia pancsol, ő is védve legyen a napon, illetve kitaláltam, hogy kapnak közösen egy képet bekeretezve kettőjükről, amit a tengerparton fotóztam pár nappal korábban. Ehhez a keretet szintén beszereztem a greifswaldi portyán. Heikének is próbáltunk vicces bicajcsengőt venni, vagy gondoltam, hogy esetleg szalvétatechnikával készítünk neki egy képet, vagy egy tálcát, de se csengőt, se szalvétaragasztót nem kaptam. A hobbibolt nem jött velünk szembe az utcán, a papírboltokban meg elnézően csóválták a kérés hallatán az eladónők a fejüket. Kedden a délutáni sétánk során egy új úton eljutottunk Koserow (ejtsd: kozeró) falucskába. Ez a szomszéd falunk, ide járunk bankba is, gyógyszertárba, Schleckerbe, szóval kicsit fejlettebb, mint Kölpinsee. Beleütköztünk egy bicajboltba, ahol egyrészt megnéztük tájékozódásképpen, hogy mennyibe kerül egy női trekking bicaj, gyereküléssel, és sisakkal, másrészt pedig felfedeztünk egy ragyogó bicajkürtöt. Sajnos nem vittünk pénzt egyáltalán, szóval szerdán ismét vissza kellett térnünk. A képet is előhivattuk, úgyhogy az ajándékok készen álltak.
Már csak a beígért magyar sütit kellett megsütnünk Heikének. Lapozgattuk a szakácskönyveinket és a drága uram kiötlötte, hogy Dobos tortát süssünk. A receptet elolvasva a dolog nem tűnt bonyolultnak, hát miért ne, persze csináljuk. Péntek este sütöttük meg a tortalapokat. Míg futottam, Zsolt előkészített minden hozzávalót és felverte kézzel(!) a tojásfehérjéket. Megérkeztem, átvettem tőle a stafétabotot, ő meg szintén elment futni. Összeállt a tészta és elindult a sütés. Kicsit kicsi lett egy-egy lap, de ezen nem izgultunk, nem a méret a lényeg. Szombat este pedig a kórusszereplés után jött a krémkészítés, összeállítás. Tudtuk, hogy kint lesz a buli, ezért tojásos krémet nem mertünk csinálni, maradt a főzött csokikrém. Elkészült, viszont olyan folyós lett, hogy a lapok úsztak a csokitengeren a tányérban. Ezen a ponton kicsit elkapott minket a röhögés, na gondoltuk, szép kis torta lesz ebből. Átpakoltuk egy határozott mozdulattal az egészet az egyik lapos aljú salátástálunkba, hogy az oldala megfogja a tortát és a krémet. Már csak a dobot kellett elkészítenünk. A recept szerint ez tök egyszerű. Megolvasztod a cukrot, ráöntöd egy piskótalapra, és bevajazott késsel felszeleteled. Csak azt nem mondja a recept, hogy a cukor nyúlik, forrón vágni művészet. Az összes késünket kipróbáltuk, hátha valamelyikkel könnyebb lesz még megszilárdulás előtt felszeletelni a dobot, de amikor keresztül-kasul cukorszálak tekeregtek, Zsoltnak égési sérülése lett, sőt kettő darab nyolcad dob egymáshoz ragadt, na akkor már tényleg nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, és végül hahotáztunk saját magunkon. Úgyhogy a Dobos torta á la Ecseki az egy dob nélküli, salátástálban szervírozott, reszelt mogyoróval megszórt csokissüti lett.
Jöhetett a vasárnap a szülinapokkal, mi készenálltunk.

2008. május 18., vasárnap

Hideg Zsófi

Hideg Zsófia Németországban a fagyosszentek közé tartozik, itt a mi három fagyos szentünkhöz képest öt van, kettő extra (Sophia és Mamertus). A népi mondás szerint Zsófia zárja a fagyos időszakot, utána érdemes ültetni, mert akkor már nincsenek éjszakai fagyok. Ami közös itt és otthon is, hogy 15-én van a napja, bár errefele a névnapokat nem ünneplik. Azért Melanie és Birgit tudta, hogy mi a dörgés, szóval mindkettőjükkel koccintottunk egyet, sőt Birgit bevállalta, hogy pásztorolja Julit, amíg mi elmegyünk ünnepelni. Vacsizni mentünk a „Bricklebrit” (Aranyat tüsszentő csacsi) étterembe, az Achterwasser tó partjára. Néztük a naplementét, hogy hogy esik bele a sajt a vízbe, és finom halacskát ettünk. Itt az üveghegyen is túl olyan isteni vacsorát kaptunk, hogy mind a 10 ujjunkat megnyaltuk. Spárgás, epres lazacot és szalonnás lepényhalat ettünk tepsis krumplival. A borocska sem maradhatott el, és persze a csodálkozás a pincérek részéről, hogy magyarok vagyunk szintén megvolt. De mindez finom volt, mi meg élveztük, hogy ismét kiszabadulhattunk önként vállalt palackunkból.
Mindenkinek köszi, aki felköszöntött!

Hétköznapok

Általában hasonlóan telnek a napjaink. Reggel Julcsi ébreszt minket 6-7 között, valahogy összevakarjuk magunkat, Zsolt elmegy dolgozni. 9 körül hozzávetőleges rend van a lakásban, mi pedig Julival tulképp készenállunk a napra. Ilyenkor vagy sétálunk egyet tízórai után, vagy bevásárolunk, intézkedünk stb. Fél 12 körül hazaérünk, kb. délben van az ebéd, és aztán szunya. Általában 2,5-3 órát alszik Juli, ezalatt újra rendberakom a lakást, ha kell főzni főzök, mosok stb. Néha hazaugrik ilyenkor Zsolt és iszunk együtt egy kávét. Ezt nagyon szeretem. 3 körül ébred Juli, kap uzsit, esetleg befut Melanie és Oszkár és elmegyünk együtt a strandra vagy játszóterezni, vagy fröccsözni, kávézni, sétálni, bármi. Zsolt munka után csatlakozik, aztán 6 körül hazajövünk, lassan készülünk az estére.
Az utóbbi időben beiktattunk párszor Zsolttal egy kis sporttevékenységet az estéinkbe. Lerakjuk Julit 8-kor, aztán elmegyek futni először én fél órát, aztán csere, megy Zsolt. Eddig talán háromszor voltunk. Az első kettő halálosnak tűnt, de az utolsó már kicsit jobban ment, és az erdőben futni, pláne most hogy virágzik a gyöngyvirág fantasztikus. Morajlik a tenger, virágillat a levegőben és mindenfelé zöld füvek, fák, rengeteg virág.
Keddenként szépen járok kórusra, este 7.10-kor ér Kölpinseebe a „szervezett turistabusz”, avagy az egyik kórustárs soküléses Toyotával és azzal utazunk 6-an a próbára. A 6. ember a csomagtartóban ül, igaz valamiféle ülésszerű és biztonsági öv ott is van, de azért az a hely inkább büntetés. Elméletileg még van egy ilyen fapad – szintén a kakasülőn. Én a második sorban utazok középen, mint gyerekkoromban is többnyire, kétoldalról préselnek a kórustagok, de a hangulat az oda- és visszaúton a legjobb, megy a viccelődés. A kóruspróba alatt fegyelmezett csendben üldögélünk. Pláne mióta Britta, a pszichocsaj pajtásom elült mellőlem, hogy a gyengébb hangokat támogassa. Micsoda szöveg! Most jobbomon is nyugdíjas néni, a ballomon is nyugdíjas néni. Nem nagyon beszélünk, bár az egyik múltkor megkérdezte, hogy terhes vagyok-e. Mondtam nem, csak kövér. Ennyiben maradtunk. A szünetben minden alkalommal kinyílik pár boros palack, és ha van szülinapos, hoz ennivalót is. Ilyenkor lehet beszélgetni. Már ha elcsípem, hogy miről is van szó, néha nagyon kell figyelnem, mert rendesen darálják a mondatokat egymás között. Azért általában megvan a fonal, még abban kell fejlődnöm, hogy valamit hozzá is tudjak szólni. Néha megy, néha nem, néha izgat, de általában tökre nem. Dalolunk, borozunk, mi kell még.

Pünkösd vasárnap

Hosszú, lusta délelőtt után (pünkösd miatt nem volt babaúszás) és igazi, nyarat idéző strandolást követően elsétáltunk a Lovasudvarba. Elli és Peet szolgáltatta a nagyszerű country zenét, szépen sültek egymás mellett a kolbászkák, csapolták a sört, forgott a nyárson a husi, jó illatok szálltak mindenfelé. Este hatkor, még nappali fényben táncra perdültek a párocskák (nem csak férfi-nő, hanem nő-nő is simán) és ropták az udvarban. Kicsit elámultunk ezen a mulatós hangulaton, hát még akkor hogy tátva maradt a szánk, amikor a házigazdák előadtak egy koreográfiát. Na mondjuk nem volt bonyolult, előre lép, hátra lép, fordul erre, fordul arra, de a lovaskabátokban, a kalapokban az egész nagyon vidámra sikeredett. Szemet szúrt az is, hogy a szelektív szemétgyűjtésről egy ilyen népi ereszdelahajamat alkalmából sem mondtak le. Nagy hordót tettek ki, amit nejlonokkal háromfele választottak szét. Külön fakk volt a műanyagnak, külön a papírnak, a harmadikba pedig mehetett a többi. Kicsit elviccelődtünk azon, hogy mondjuk milyen lenne, ha a Szigeten otthon az emberek próbálnának egy ilyen hordón a nagyszínpad mellett kiigazodni. Aztán lötyögtünk hármasban a countryra, majd hazatértünk kedves otthonunkba.

Pünkösd szombatja

Pünkösd háromnapos hétvégéjén szerencsére nem ügyelt Zsolt, hármasban mehettünk ide-oda, vagy akár alhattunk, borozgathattunk (persze Juli csak a vágyakozásig jutott) vagy bármi egyéb, amihez kedvünk szottyant.
Szombaton kicsit felfedeztük a sziget délebbi részét, még csak átutazóban jártunk arra, mikor hazautaztunk, de akkor már este volt, semmit sem láttunk az egészből. Usedom város felé vettük az irányt Benzen keresztül, ahol a kóruska működik. Lemeózta Zsolt a helyet, ahol éneklek, aztán futottunk is tovább. A sziget déli részén, ha a B111-es főútról lekanyarodunk, a falvak gyakran macskakővel vannak kirakva, aminek az a hihetetlen előnye, hogy nincs szükség fekvőrendőrre (mondjuk a németeknél amúgy sem, a 30-as tábla néhány kivételtől eltekintve tényleg 30). Hátránya, hogy az ember megkönnyebbül, ha a falu vége táblát meglátja. Usedom helyes kis szelence, aminek az ékkövei a városka régi házikói, a 15. századi városkapuja és a temploma. A tojás és a tyúk dilemma itt is gyakran felmerül, hogy a városról kapta-e a sziget a nevét, vagy éppenséggel fordítva. Szombat délelőtt az emberek a péknél, a hentesnél vásárolgattak, hihetetlen nyugalom áradt minden szögletből, jó volt látni, hogy az Aldi meg a Lidl mellett azért ezek a kicsi kis boltocskák is életben tudnak maradni. Usedom után Karnin felé gurultunk, hogy megnézzük a régi vasúti hídnak a maradványait. A második világháborúban robbantották fel az eredetileg 360 m hosszú hidat, pont az egy tizede, 36 méter, maradt meg belőle. A Peene folyó felett áll, és most hajókikötő van mellette. Hihetetlen romantikus a hely, persze nekünk minden vízről és hajókikötőről a Balaton jut az eszünkbe, most is így volt. Idáig Juli végig aluszkált, akkor ébredt fel jó érzékkel, amikor megérkeztünk Welzinbe a sajtkészítőhöz, ahol pár szeletet meg is kóstolhattunk. Mondanom sem kell, hogy minden bio üzemmódban zajlik, a sajtkészítő schwarzwaldi srác (kb. Zsolt korosztálya csak maci kiadásban) Svájcban tanulta a mesterségét, és sajnos tele volt kétségekkel, hogy hogyan is tudna normálisan működni. Az EU szabályozza, hogy mennyi tejet adhat le egy tehenész gazda, és az annyira kevés, hogy veszélyezteti a sajtgyártást. Azonkívül pedig itt is szenvednek a hihetetlen olcsó felvásárlói ártól. Kettő babszemért veszik át a tejet a termelőtől. A bio kicsit jobb árfekvésben van, de az is nagyon le van szorítva. A sajtárusunk a fejlesztésben látja a megoldást, ezért lassan elkészül egy terem, ahol kóstoltatni fog, borozni is lehet majd, raclette is lesz sajt- és borbarátoknak. Igazából pozitívumokat nagyon nem tudtunk neki mondani, viszont megígértük, hogy veszünk tőle időnként továbbra is sajtot.
Stolpeban pihentünk megint egy keveset, megnéztük kívülről a kastélyt, ahol rendszerint esküvőket tartanak, megszemléltük Julival a fűszálakat, a százszorszépeket (németül ezerszerszépnek hívják), a pindur kapott ebédet, mi meg egy kávét és zsemlét a pékségben, aztán erdőn-mezőn keresztül hazatértünk.

Lépésről-lépésre

Mivel Julcsi már nagyon szépen állt az utóbbi időkben, a Herr Dottore felhatalmazást adott nekem, hogy egy igazi kislánycipőt vegyek a pindurnak. Az adott téma irodalmának tanulmányozása után (a gyerek lábméretéhez hozzá kell számolni x mm-t blabla), megvásároltunk egy 17-es méretű (ennél kisebbet nem is árultak) piros, fűzős, igazi cuki gömbölyű orrú gyerekcipőt, hogy szokja meg, és fogja valami a kis bokáját, ha majd elindul. A piros cipő abszolút toplistán van azóta, ölelgeti, mint a játékait, lelkesen rágja a fűzőjét, a cipő orrát. Reggel, ha felébred, első útja hozzájuk vezet, és mutatja, vegyük fel. Hogy szokja a lábbelit, kézenfogva sétálgattunk rengeteget. Néha délelőtt az utcára nem is vittünk babakocsit, csak gyakoroltuk a járást. Két napos sétálgatás után, mikor hazaértünk délután és már a lakásban voltunk, Julika egyszercsak tejbetök vigyorral az arcán útnak indult. Megtett kb. 5-6 lépést kapaszkodás nélkül, miközben mi persze hanyatt vágódtunk a gyönyörtől. Azóta is lépeget, finoman, lassan, egyáltalán nem mindig, csak amikor eszébe jut, és szinte érzékelhető hogy minden ujjacskájával kapaszkodik a talajba. Nagyon édes, ahogy lassanként egyre bátrabbá válik.

Zsír új a csukám

feszítek benne rendesen

Csuldiburg

Az utóbbi időben annyira besűrűsödtek az események, hogy a számítógép elé leülni valahogy a legkevésbé sem volt se kedvem, se időm, inkább mindenféle mást csináltam / csináltunk. Most pótolom a dolgokat, hogy tudjátok mik is történnek velünk. Még egy: a fényképezőgépünk beleesett a homokba a strandon, és ezzel a lencse fel is mondta a szolgálatot. Képes beszámolóval ezért egy ideig nem tudok bejelentkezni, kéretik mindenkinek a fantáziáját használni.

2008. május 4., vasárnap

Orgona ága


Kedves Anyuci, Mami, Nagyi!
Nagyon-nagyon-nagyon sok szeretettel gondolunk rátok anyák napján!!!
Sok puszit küldünk mindhárman

Baby on board

Ezúttal ezt a feliratot nem egy autó hátsó ablakára ragaszthattuk volna, hanem a koserow-i evangélikus templom ajtajára. Lévén Zsolt ügyeletben, a kórus pedig szükséghelyzetben, Juli és én elmentünk együtt az istentiszteletre. Ahogy Clemens, a karnagy utóbb megfogalmazta, kettő szélsőséges emberi viselkedést lehetett megfigyelni a kóruson belül. Az egyiket mi képviseltük Julival, Juli csúszott-mászott a kövön, hogy megkaparintsa az elgurult gumi halacskáját miközben mi épp Händel Utrechti tedeumját próbáltuk megszólaltatni, én pedig valami oknál fogva nem fekete-fehérbe öltöztem, mint az összes többi kórustag, hanem színes virágmintás harisnyába, zöld szoknyába, pulcsiba és minderre farmerdzsekit húztam. Ketten együtt, plusz a világoskék babakocsi egészen különleges látványt alkottunk, és pláne reflektorfénybe kerültünk, mert a kórus az oltár előtt énekelt – tehát Juli az oltár előtt játszott. A másik viselkedésbeli végletet egy másik kórustag képviselte, aki amiatt mert drapp kabátban jött, nem állt be énekelni közénk.
Juli és főleg az én szerencsémre Zsolt egy kolléganője, Anette és a barátja eljött velünk, hogy ha bármi gond lenne, akkor segítsen. Az ominózus Händel után úgy gondoltam, hogy ezt a segítséget igénybe veszem. Anette megkapta Julit babakocsistul és elhagyták a templomot, ahol amúgy „Goldener Konfirmation” volt, ami kb. annyit tesz, hogy akik 50 évvel ezelőtt konfirmáltak, megerősítették a fogadalmukat. A kedélyek elcsitultak. Juliék sétáltak a gyönyörű időben, bent pedig semmi nem zavarta meg a továbbiakban az ünneplést. Az istentisztelet után nincs kézfogás a lelkésszel, mint otthon, de azért összeismerkedtünk, nagy lelkesedéssel üdvözölt minket a nyájban. Ilyen belépő után, remélhetőleg legközelebb a gyülekezet egy kicsit kevésbé feltűnő tagjaként találkozunk újra.

2008. május 1., csütörtök

Tiszta erőből tavasz

Kellemesen langyossá vált az időjárás nálunk is. A tengerparton felvillant az első meztelenül fürdőző, az erdőben pedig harapni lehet a zöldet. Amennyi időt csak tudunk, a szabadban töltünk. Hol kettesben, hol hármasban.


A homok továbbra is jó móka



A többi képet ITT nézhetitek meg.

2008. április 28., hétfő

Hangya, tücsök és bogár

Így tudnám kis triónkat leginkább jellemezni.
A hangya, Zsolt, szorgalmasan tevékenykedik nap-nap után. 7 és fél 8 körül már vizitel, sorban veszi fel / nézi meg a gyerekeket. Mindennap kitalálnak neki valamilyen megbeszélést, azt végigüli, és aztán délután vagy még vizitel és adminisztrál, vagy csak adminisztrál. Most nagyon sok a teendője, mert egyszerre sok-sok gyerek elment, azoknak el kell készíteni / lejegyezni a záróvizsgálatot, aztán pedig a zárójelentést is fel kell venni diktafonra. A sok-sok elmenő helyére, pedig sok-sok újat kapott, nyilván, hogy ne álljon "üresen". Az újaknál pedig készíteni kell egy olyan dokumentumot, ami összefoglalja a beteg összes eddigi búját, bánatát (talán kórtörténet lehet erre a hivatalos elnevezés). Ehhez a gyerek egész mappáját át kell tanulmányozni. Mindezzel ha a német anyanyelve lenne, semmi probléma nem lenne. Zsolt professzornője például 15 perc alatt végez pl. a zárójelentéssel. Zsoltnak ehhez egy órára van szükség. Mivel itt 10-15 gyerek elmeneteléről, érkezéséről van szó, ilyen tételnél jelentős az a különbözet, amennyivel többet Zsoltnak munkára fordítania kell. Pedig most már sokkal ügyesebben megy neki minden, mint az elején. Németül is már egészen Fitti Paldi. És mégis… A héten csütörtök, péntek, szombat, vasárnap ügyeletes is lesz. Szóval kicsit sok, nem unatkozik.
Egyébként azért jut rá ennyi munka, mert Birgit, a klinika vezetője, kirúgta a főorvosnőt. Testületileg közutálatnak örvendett szegény nőci, kb. egy hónappal hamarabb jött, mint Zsolt, azonnal megváltoztatott egy csomó mindent, eljátszotta a nagyfőnököt, ráadásul sokaknak az önbizalmát is elvette, olyan megjegyzéseket tett. Addig-addig mesterkedett, hogy aztán 3 hónap után mennie kellett. A helyét a professzornő vette át, tehát eggyel kevesebben vannak az orvoskák. Ez több ügyeletet, és több egy főre jutó beteget jelent. Hát innen fúj a szél.

A kis bogarunk, Juli. Szombaton reggel egy kullancsot szedtünk ki a fülcimpájából. Őt különösebben ez a dolog nem rázta meg, mi viszont persze megijedtünk, hiszen mindennap sétálunk az erdőben minimum egy órát. Beoltatni magunkat Zsolt szerint nincs értelme, nem fertőzöttek itt a kullancsok. Lyme-kór ellen pedig nem véd az oltás. Ezzel egyidőben hőemelkedése is lett a pindurnak, estére pedig láza. Az orra folyamatosan bedugulva, szóval megint megy a porszívózás. Szerencsére a kedélye csak szombaton volt rossz, vasárnap már nyüzsgött-mozgott megint és a láza is lement. Ma még jönnek a klassz buborékok az orrából, talán holnapra jobban lesz.
Ezerrel beindult nála a fogzás is. Egy hét alatt 3 foga kibújt (eddig összesen volt ennyi), és látszik, hogy még másik kettő is kifelé tart, szinte a recék már kint vannak. Ömlik a nyála szegénynek emiatt folyamatosan és mindent megrágcsál ami a szája ügyébe kerül legyen az papír, fa, fém, textil vagy műanyag. Szerencsére jól viseli, csak néha sír fel éjszaka, de aztán alszik is tovább.
Az állást sokat gyakorolja, kileng időnként előre-hátra, aztán vagy megtalálja az egyensúlyát, és stabilan megáll, vagy pedig lezuttyan a földre. Néha, ha mindkét keze televan, megtesz egy-egy lépést is, akkor örül, hogy milyen ügyes, de egyelőre ennyivel megelégszik. Mi meg persze nem erőltetjük. Már ettől is odavagyunk.

A tücsök pedig ezúttal ki lenne más, mint én. A múlt héten kétszer is elmentem este. Egyszer kóruspróbára kedden, egyszer pedig kórusszereplésre szombaton. A szereplés apropóját az adta, hogy Schleswig-Holsteinből idelátogatott egy másik kórus, hogy a kelet-nyugati előítéleteket csökkentsék egymás között. Fogalmam sincs, hogy ez sikerült-e, mert végig totál elkülönültek tőlünk keletiektől (hahaha). Az én esetem vicces, totál nem illek a képbe, de Brittáé, a pszichológus lányé (Britney-nek hívom) sem rossz, mert ő meg nyugatról jött dolgozni Usedomra. Mindegy. Rettenetes színvonalon, ámde hosszan énekeltek a „nyugatiak”, fellépett egy totál nem összhangban lévő fúvószenekar is utánuk szintén nyugatról, s végre mi jöttünk. Mi jók és rövidek voltunk. Aztán következett a vacsi. A kórustagok közül mindenki hozott valami ennivalót, (csak Britney és én nem), amit aztán igen jó étvággyal elfogyasztottunk. A lelkész rendkívül propagálta nekem a helyi bölcsi-ovit (van kórus az oviban, egy fizioterapeuta, kézműveskednek, opcionálisan lengyelül lehet tanulni stb), a karnagy pedig a magyar élményeiről sztorizott. Errefele mindenkinek van magyar élménye és ezek többségében viccesek, mindenképpen rendkívül sokat elárulnak az akkori időszakról. Lehet, hogy össze kellene gyűjteni őket.
No, így zümmögünk mostanság, ki-ki a maga stílusában.

2008. április 25., péntek

hello homok!

Tegnap délutánt ragyogó napsütésben a strandon töltöttük. Juli megismerkedett közelebbről a homokkal, a kagylókkal és a strandkosarakkal.



Kisfilm: ITT
További képek: ITT

2008. április 24., csütörtök

VÉGRE!!!



VÉGRE SÜT A NAP!!! Itt a tavasz visszavonhatatlanul.
Pár kép a délutáni és lemenő napfényben ITT


Zengedezés

Lakáskánk felett pszichológusok rendelnek. A ház pedig igencsak áthallásos, azaz, ha a gyerekek futkorásznak, sikítoznak felettünk pszichológiai okokból, azt mi egész jól halljuk. Gondolom ez visszafele is ugyanígy működik. Bizonyíték erre az, hogy egyik nap a pszichológusok ebéd közben megkérdezték Zsolttól, hogy vajon szeretek-e énekelni, merthogy mintha engem hallottak volna a minap. A beszélgetés és a szekér haladt, majd a pszichológusok elhívtak (Zsolton keresztül) az evangélikus kórusba, ahol énekelnek. Kicsit húzódoztam, mikor ezt említette Zsolt, láttam magam előtt a templomi kórust, ahol galambszürke hajkoronák igyekeznek tisztán énekelni a legnagyobb lelkesedéssel, de nem mindig a legnagyobb sikerrel – tisztelet a kivételnek. Teltek a hetek, aztán egy alkalommal személyesen is elhívtak a pszichomókusok. Gondoltam veszteni valóm nem lehet. Tegnap volt az első kóruspróbám.
Kb. 15 emberke volt a próbán, teljesen vegyes korosztályokból. Valóban voltak idősebbek, de nálam fiatalabbak is. A karnagy egy igazi szórakozott professzor, kb. 60 lehet, nagyon vicces emberke. Meghallott németül beszélni, azt hitte, hogy a Fekete erdőből jöttem. Az egy másik klinika gondoltam magamban. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon megörült, szerinte a magyarok nagyon kedvesek. Igyekszem megőrizni ezt a képet.
Beültetett a „barátnőm”, azaz az egyik pszichocsaj mellé az altba és indult a próba. Felállva, nyújtózkodva kezdtünk, aztán rekeszizomedzés, álkapocs lazítás, hangképzés stb. Ezután indult az éneklés. Először egyszerű kánonnal, aztán pedig jöttek a darabok. Haendel Utrechti Tedeumát tanulják, az evangélikus énekeskönyvből énekelnek (egyébként egy magyar éneket csak németül), és még egyéb vallásos darabokat gyakorolnak.
A szünetben (két órás a próba) előkerült egy-két üveg fehérbor, almalé és víz, mindenki ihatott egyet. A karnagy elénekeltette velem a „tavaszi szél vizet áraszt” dalt, mert kíváncsi volt, hogy mire alszik el Juli. Jó duma. Aztán Kodály szerepéről elmélkedett.
Vasárnap lesz egy koncert, amin ez a kórus egyesül egy másik fürdőhelyen működő kórussal, és közösen lépnek fel. Illetve, ha minden igaz, akkor engem is szívesen látnak. Kaptam kottákat, hogy gyakoroljak, cd-t a Haendel mű alt szólamával (hallani az egész művet, csak az altot ráénekli és harmóniumozza a karnagy) és egy próba- és koncertrendet, ami júliusig tartalmazza, hogy melyik próbán mit fognak tanulni és mikor lépnek fel.
Nagyon klassz volt, barátságosan fogadtak, magyarul köszönt el az egyik idősebb férfi. Jó újra társaságban énekelni 12 év kihagyás után, teljesen feldobódtam.

Szociális meskete

Az ember lánya még otthon rákattintott az internetre, és mit látott, hogy Németországban igen magas (150 euró) a családi pótlék! Meg is örült a leány, gondolta, hogy ennél sem kell jobb, gyorsan be is nyújtotta külföldre érkezvén az igénylését a megfelelő igénylőlap kitöltésével, önkormányzat bepecsételésével a megfelelő hivatalnak. Juhéjj. Várta aztán, hogy mikor jön a nagy pénz. Ám azonban ahogy ez már lenni szokott, a nagy pénz helyett egy udvariasan megfogalmazott, ám de annál hivatalosabb levél érkezett. Felkérvén a kedves igénylőt (dr E-né T Zsófia nagykorút), hogy ugyan nyújtsa már be a letelepedési engedélyét, az otthoni munkaviszonyának megszűnéséről szóló igazolást és még pár papírost. Ámde az egyszeri lánykát sem agy nélkül teremtette a jóisten. Osztott, szorzott, férjével is diskurzusokat folytatott, majd úgy döntött, hogy a mézeskalácsház mégiscsak otthon van inkább mézeskalácsból. Az otthoni GYED, családi pótlék kettős kétszer annyi eurót (320 eurót) hoz a hausfrau konyhájára, mint a német megfelelője. Nem is volt hát rest, megírta a német családkasszának azt a bizonyos tényállást, majd jól végezvén dolgát, nyugodtan kavargatta tovább a paprikás csirke szaftját. Ha a leány nem így járt el volna, az én mesém is tovább tartott volna.

2008. április 23., szerda

Ollé a szigeten jaj de jó

Első itteni ottalvós kirándulásunk Rügen szigetére vezetett. Zsoltnak fejtágításra kellett mennie Bergen auf Rügenbe, mi pedig Julival elkísértük, hogy kipihenjük az amúgy egyáltalán nem stresszes életünket. Reggel korán indultunk szombaton, hogy az első tudományos előadásra odaérjen a Herr dottore. Jó is volt ez így, mert Juli végigaludta az utat, én is csak Rügenen tértem magamhoz annyira, hogy a szigetre vezető rotterdamihoz hasonló hídról megfigyelhessem a pecások tömegét.
Bergen, Rügen sziget legnagyobb városa (15,5 ezren lakják), aranyos hely. Sok-sok macskakő mindenfele, virág minden mennyiségben, de még nem lopták le vagy már újraültették. A szállásunk a Rugard hegyen volt, pont az Ernst-Moritz-Arndt torony tövében, a mászófalak és a nyáriszánkópálya mellett az erdőben.



A szállásunk
Kilátó a szomszédban

Mikor Zsolt eltűzött okosodni, akkor jópár sikertelen altatási kísérlet után Julival felfedezőútra indultunk. Tudván, hogy hamarosan ebédelnie kell a pindurnak, a belváros felé gurultunk a babakocsival.
Ahogy nézelődtem, mindig Ilse nagynénémre gondoltam, aki ebből a hangulatos kisvárosból származik. Nézegettem a házakat, melyikben lakhattak. Csodálkoztam, milyen kellemes városkában született. A Meyer kávéházban ebédeltünk. A pindur nagy jókedvében tologatta a székeket, és véletlenül megtette élete első kapaszkodás nélküli lépését is. De szerintem nem vette észre, teljesen elbűvölte egy kislány, aki a plüss macskájával nyávogott neki. Annyira viszont mégsem barátkoztunk velük, mert a kedves mama többször rászólt a gyerekére, hogy hagyja már abba a nyávogást és egye a fagylaltját.
Ebéd után bevetettük magunkat az erdőbe, sétáltunk, megtekintettük a tavaszi nap hatására előbújt kígyócskát, aztán azonnal sarkon fordulva tempósan el is hagytuk a természet lágy ölét és meghúzódtunk a szálloda mellett a biztonságos torony tövében.
Zsolt is megérkezett. Fürdetés, altatás következett, aztán kiléptünk Zsolttal a hotelszobából a bébitelefonnal a kezünkben, hogy eltöltsünk kettesben egy pár órát zavartalanul, miközben a picurka nyugodtan alszik. Három hónapja nem voltunk kettesben sehol, úgyhogy a vacsora kettesben nem a négy megszokott fal között, fantasztikus volt. Lepényhalacska, söröcske, borocska, palacsinta fagyival, hmm nyami. Hozzáteszem, azért menetközben felment Zsolt megnézni Julit, hogy tényleg alszik-e, vagy csak a gép nem jelez rendesen. De a technika jól működött, a gyermek aludt, mi meg jól éreztük magunkat.
Másnap Königstuhlra utaztunk (sziget északi része Sassnitz mellett), úgy hallottuk, hogy igazi krétafalakat lehet itt látni. Egy darabig autóval mentünk, aztán át kell szállni egy buszra, mert csak az visz be a múzeumhoz, az élményparkhoz és a krétafalakhoz. Na mi ezt az utóbbit néztük csak meg, mert már eléggé későre járt, több nem fért bele.


Königstuhl szikla a fák mögött

Több, mint 450 lépcsőn lebandukoltunk a strandra, alulról megszemléltük a hely névadó szikláját, néztük a türkiz színű vizet, és firkáltunk kövekre a krétadarabokkal. Már mások is átestek ezen, született is egy rakat magvas felirat többnyire a szerelem témakörében.


Kb. a 100. lépcső mélységében


Krétából van a fal

Mindenki szeret mindenkit

Gyors kóbi és krumplileves (valójában főzelék állagú volt) befalása és nyilvános pelenkacsere után hazaindultunk. A túra keretesre sikeredett. Juli a hazaúton végig aludt, én pedig csak a hídnál ébredtem fel, hogy lássam a lemenő nap aranyló fényét. Igazán jó kis hétvége volt.

További képek ITT!

2008. április 14., hétfő

Trassenheide – Lepkefarm

Úgy hirdetik errefelé, hogy itt a szigeten van Európa legnagyobb lepkefarmja (na persze nem szabadtéri). Ugyan én annyira nyúl vagyok, hogy még egy sima éjjeli lepkétől is megijedek, ha egy szobába vagyunk összezárva, mégis úgy gondoltuk, hogy érdekes lesz mindhármunknak szombat délután pillangókat nézegetni szerte a világból. A lepkefarm gyakorlatilag egy több mint 5000 négyzetméteres sátor, ahol 2500 lepkefaj éldegél és szaporodik. Mindkét cselekvésüket be is mutatták nekünk szépen.
A sátor bejárata előtt az előcsarnokban felhívták a figyelmünket az ajánlott vetkőzésre. Mivel bent trópusi állatok éldegélnek, ezért 27 fok van, és 80 százalékos páratartalom. (Kint 12 fok körül lehetett, páratartalom passz, de semmiképp sem 80%.) Belépve a sátorba ezek a tényezők azonnal pofán is csapják az embert, de még a fényképezőt is. Egyből feltűnt, hogy lélegzünk, a fényképezőgépnek pedig a lencséje teljesen elhomályosult. Pár percen belül ember és gép is megszokta a klímát és már csak a lepkékre és a növényekre koncentráltunk.


bambuszkák

A sátorba rengeteg növényt ültettek, banánt, bambuszt, fikuszt és persze sok számomra ismeretlen fajtát is, és azoknak a virágaira, leveleire, törzsére szállnak rá a lepkék. Virág alakú lepkeetetők vannak nagy rendszerességgel kihelyezve, bennük egy-egy karika narancsszelet és egy darabka banán, amire lelkesen száll a lepkehad. Tenyérnyi színes „szárnyasok” kevertek-kavartak mindenfele, kék, piros, fekete, barna árnyalatokban, ilyen-olyan mintákkal. Kaptunk hozzájuk egy tájékoztatót, hogy beazonosíthassuk a fajtákat.


A banánlepke és a fehér fanimfa uzsonnázik

Amikor épp nem voltam berezelve, hogy rámszáll egy lepke, akkor egész élvezhető volt a séta, Juli és Zsolt végig kellemesen és bátran nézelődtek. A pindur imádja a növényeket, szóval neki már önmagában a sok zöldség paradicsomi volt, a lepkéket pedig szerette volna megfogni. 



A banánlevél alatt lehet hűsölni

A lepkeélet körforgása úgy alakul, hogy első állomásként van a lepke (persze ez ugye mindig relatív, hogy mi is van előbb). Az szexuális kapcsolatot létesít egy másikkal, lerakja a nőstény a petéket, azokból szépen lárvák lesznek, aztán bebábozódnak, majd újra kész a lepke. Mi ebből a körforgásból a petéket és a lárvákat nem láttuk. Láttunk lepkéket külön, lepkéket összeforrva, és bábokat is.


Nagymormon és a skarlátvörös fecskefarkú jól érzik magukat

A bábok a sátor hátsó traktusában egy elkerített fedetlen üvegkalickában laknak. Spárgákra kifeszítve lógnak a különböző fajták, hogy aztán kibábozódjanak, és kirepüljenek a többiekhez. Ha valami, ez igazán volt egyszerre érdekes és gusztustalan. Zsolt az egyik bábnál látni vélte, hogy megmozdult. 


metálbábok

A záróakkord a sátor kijáratánál egy Ara papagáj. Egy éves, mint a lányunk, kb. méretre is akkora, csak a lányunk sokkal többet beszél.
Ha a kiállítás során nem láttunk elég különlegességet, akkor még gyönyörködhettünk a sátron kívül a múzeumban 30 centis botsáskákban, a skorpiókban, a madárpókokban. Szerencsére mind vagy gombostűzve, vagy terráriumban tárult elénk.
A kiállítás bebizonyította számomra, hogy nem véletlenül kerültem el messziről a biológus pályát, mégis roppant jól éreztük együtt magunkat, ide egyszer az életben igazán érdemes eljönni egy kicsit borzongani, vagy éppen élvezettel nézelődni.

Van még pár kép, azokat ide kattintva meg tudjátok nézni. A képaláírások szakszerűségét bocs, de nem tudom garantálni, németből fordítottam a lepkék neveit.





2008. április 11., péntek

Ódzkodnak a németek az űrverseny örökségétől


Ez a cikk az origon jelent meg otthon ma. Felhívnám a figyelmeteket benne két dologra, idézem a cikkből:
"A globális fegyverkezési verseny ugyanis a Baltikum egy kis, mára szinte teljesen elfeledett szigetén indult útjára"  - ezalatt Usedom szigetét értik :-)
"Usedom, amely egyébként később a híres NDK-s nudista telepekről vált közismertté" - ez a megközelítés is érdekes

És maga a cikk:
Mára már a németek közül is igen kevesen tudják, hogy az ő országukban virradt fel az űrkorszak hajnala. A globális fegyverkezési verseny ugyanis a Baltikum egy kis, mára szinte teljesen elfeledett szigetén indult útjára, ahol a fenyőfákkal övezett laborokban készítették el az első interkontinentális rakétákat. Mivel azonban mindez a nácik irányítása alatt történt, sokan szeretnék örökre elfeledni azt, amire más országokban mindenki büszke lenne.
Hitler hatalomra jutása után a gyors ütemben fegyverkező nácik a civil rakétakísérleteket betiltották, annál lázasabb tempóban folyt viszont a katonai fejlesztés. A hadsereg a rakétákat tüzérségi lövedékként akarta alkalmazni, a légierő pedig rakétahajtású repülőket igényelt. A Balti-tenger partján lévő városka, Peenenmünde mellett épült fel Európa legkorszerűbb rakétatelepe, 300 millió márkáért.




1941-ben a közeli földalatti gyárban készült az Argus 109 torlósugár-hajtómű, ez lett a V-1 (Vergeltungswaffe-1 - megtorló fegyver) néven elhíresült, hivatalosan Fi-103 robotrepülőgép alapja. A 900 méter magasan, 560 kilométeres óránkénti sebességgel Anglia fölé küldött "csodafegyver" sok kárt okozott, de a brit légierő jórészüket hatástalanítani tudta. Von Braun fejlesztette ki a 260 kilométer hatótávolságú A-4 ballisztikus rakétát, a V-2-t is.
Ezt felfelé bonyolult vezérlőrendszer irányította, míg lefelé szabadon repülve hullott a célra, 1 tonna robbanóanyag-terhével. A rakéta 1942-es próbáján 193 kilométer távolságra jutott és 96, majd későbbi tesztrepülései során 189 kilométer magasságba emelkedett - így az első ember készítette tárgy volt, amely az űrben járt.
Miután 1943 augusztusában a szövetségesek lebombázták a peenemündei telepet, a rakétagyártás a Harz- hegység alagútjaiba került, itt a lágerek foglyai dolgoztak. 1944-45 telén von Braun rakétái Angliának tízezres veszteséget okoztak, de a 3000 kilőtt V-2 kétharmadát az angol légierő ártalmatlanná tette, így a "csodafegyver" nem tudta késleltetni az inváziót, sem befolyásolni a háború kimenetelét.



Peenemünde

A második világháború folyamán a V1-es és V2-es rakéták közel 15 ezer embert öltek meg Nagy-Britannia és Belgium területén. Nem elhanyagolható azonban az a tény sem, hogy építésük során közel 20 ezer kényszrmunkás halt meg. A háború után a német rakétaprogramból az amerikaiak ötven láda tervet, száznál több rakétát és magát von Braunt is megszerezték (de a szovjetek sem sokkal maradtak le tőlük).
Bár itt tesztelték az első hosszútávú ballisztikus rakétákat, a helyszín és a helyzet morális ellentmondásai miatt a németek a mai napig nem szeretnek arra emlékezni, hogy a 20. század legjelentősebb technikai áttörésére náluk került sor. A helyszínen látható kiállítást és dokumentációs központot vezető Christian Mühlerdorfer-Vogt szerint "a hely egyszerre volt menny és pokol". Az egykori erőműben látható tárlat a ma Lengyelországgal határos Usedom szigetén tekinthető meg - amely egyébként később a híres NDK-s nudista telepekről vált közismertté. Peenemünde nyitotta meg űrutazások korszakát is: az ott tesztelt eszközök jelentették a később űrrakéták prototípusait is, amelyeket szintén Wernher von Braun vezetésével, de már a NASA laborjaiban építettek meg.
A Scientific American című magazin beszámolója szerint a hasonló helyeket ma más országokban kiemelten kezelnék és ünnepelnék, ám a helyi dokumentációs központ igen szárazon mutatja be a témát, és ezt jelen estben a szegényes finanszírozással indokolják. Az igazgató szerint ennek az lehet a legfőbb oka, hogy a németek az adott történeti kontextusnak köszönhetően egész másként tekintenek a technikatörténetre, mint az angolok vagy amerikaiak.
Erre volt példa az is, amikor idén Szászországban egy iskolát Klaus Riedelről, Peenemünde egyik vezető kutatójáról akartak elnevezni, ám a kezdeményezést hatalmas felháborodás fogadta. A kritikusok szerint ugyanis nem lenne helyes egy olyan emberről intézményt elnevezni, aki a náciknak készített fegyvereket. 1992-ben az egykori kancellár, Helmut Kohl kormányzata is tervezte, hogy megünneplik a helyszín 50. születésnapját, de aztán az angol tiltakozások hatására le kellett mondani a rendezvényeket.
A vita a helyi örökség létjogosultságára is rávilágít, és az igazgató szerint az emlékezés azért is fontos lenne, hiszen a németek ma áttételesen Peenemündének köszönhetően vehetnek részt az európai űrkutatásban. Érdekes módon a mai német űrkutatás - akár annak honlapja - szinte egyáltalán nem foglalkozik a náci rakétagyár örökségével.

2008. április 10., csütörtök

Mi a hó????

Szerintem errefele valami csúnya tréfát űz velünk az időjárás. Usedomot általában úgy hirdetik, mint a napsütés szigetét. Ehhez képest, a szerencsétlen aranyeső a házunk előtt február óta próbál kivirágozni, míg végül most sikerült neki és puff mit kapott a nyakába, egy egész éjszakás és majdnem teljes napos hószakadást. Arról nem is beszélve, hogy még mindig télikabátos idő van, és a jelét sem mutatja annak, hogy ez változni akarna. Az itteniek viszont bizonyára optimista népek, mert a strandra kikerültek a strandkosarak, hogy a bátrabbak ücsörögjenek benne és lesüljenek úgy, mint a sítáborban - nyakig.
Mikor a havazás okozta első ájuláson túljutottunk, akkor azért feltűnt, hogy milyen gyönyörűek a hatalmas pelyhek, és a mindent beborító fehérség. Testközelbe kerültünk mindezzel, mert útnak kellett indulnunk kettecskén Julival autóval. Gyakorlatilag üres volt a hűtő és a pelenka is elfogyott. Már maga a kiállás is izgalmas volt (kipörgő kerekek, ilyesmi), de győzött a józan paraszti ész, pár nekifutásra összejött. Az utakon lehetett közlekedni, ami a letakarítást illeti. Kicsit nehezítette a dolgunkat viszont, hogy eltévedt egy tehéncsorda és hol máshol sétáltak volna, mint az úton. Mindegy. A panda daltól Julinak virágos volt a kedve, háromszor egymás után meghallgattuk csak ezt az egy számot a Halász Judit albumon, Juli mindegyik alkalommal kiabálta a megfelelő résznél „panda!”
A hazaút már sokkal durvább volt. Akkora hó esett fél óra alatt, hogy gyakorlatilag lépésben haladtunk. Én hangosan fohászkodtam, Juli pedig hangosan bömbölt, hogy sikeresen hazaérjünk. Vagy az egyik, vagy a másik miatt ez össze is jött. Igaz, hogy az utcánkba úgy tolt be minket egy pasi a végén autóstul mindenestül, de ez már semmiség.
A havazást délután 4-kor (itteni munkaidő végén) elvágták, kisütött a nap és beindult az olvadás. Szegény bácsi a szembeházban egész nap havat lapátolt. Szerintem 5-kor mikor már látszódott az aszfalt itt-ott, sokkot kaphatott. A hó bár hihetetlen tempóban olvad, (nagy darabokban zuhog le a tetőkről) még ma is látszik, úgy nézünk ki, mint egy alpesi falu. Talán nem is bicajtúrán kellene nekünk sem gondolkodni a hétvégére, hanem sífutáson.
Két képsorozatot is csináltunk. Egyet még a havazásban, Julival sétáltunk kettesben, aztán a napsütésben Zsolt elment egyedül is. Felrakok ide párat, a többit pedig megnézhetitek, ha ide kattintotok.

Az aranyesőt még az ág is húzza


Strandkosarak - téves küldemény


Készítjük a 2009-es naptári fotókat, ez lesz december

Milyen riviéra???

2008. április 9., szerda

Itt vagyunk

Zötty, zötty, zötty, puff, puff és visszatértünk az itteni kerékvágásba. Kicsit nehézkesen ment, mert a jó kis otthoni nyüzsiből és tavaszból, hirtelen egy nagy esőfelhőbe érkeztünk már megint hűvös idővel, és ugyebár a kedves arcok is elmaradtak. Ugyan Birgit, Melanie és az uszis csoport nagyon örvendezett nekünk, szóval egy szavunk sem lehet, de azért a másfél hetes koktélt, amit otthon a családtagokból és barátokból kaptunk, azt nem könnyű lepipálni.
Birgit mondta, hogy ő igazából annyira nem is szeretné, ha messzire költöznénk (ez még csak feltételes mód, egyelőre semmi nincs kilátásban), mert már az ablakunk előtt is olyan jó elmenni. Simán elüldögélt többször is nálunk a héten. De nagyon vidám emberke, kellemes társaság, örülök neki mindig mikor jön, és Juli is nagyon zsiványkodik vele. Zsoltot is megnyugtatta, hogy ne izguljon már egyfolytában a szakvizsga elfogadtatás miatt, majd megoldják valahogy. Azon izgul Zsolt, hogy más a német és a magyar gyakorlati elvárás egy gyerekorvossal szemben, lehet, hogy egy-két dologban neki kevesebb tapasztalata van, mint kellene. Birgit szerint, ha hiányzik még gyakorlata a német rendszer szerint, akkor is kitalálnak valamit. Mikor Zsolt nem volt itt egyik délután nekem megsúgta, hogy a kollégák nagyon szeretik Zsoltot. Állítólag mindig nyugis, kedves, segítőkész, és nagyon igyekszik. Ez tény és való. Az egész hétvégét is végigdolgozta, ügyeletes volt, ki is használta az időt, hogy az adminisztrációval haladjon.
Julinak szemmel láthatólag nem okozott problémát a visszaállás, szépen alszik, eszik, sokat sokat játszik. Mindennap felfedez valami újdonságot. Rájött, hogy le tudja nyomni a kilincset a bejárati ajtón, szóval egyik nap egyszercsak a lépcsőházban találtuk magunkat. A lépcső padlószőnyeggel van borítva, Juli ügyesen rájött, hogy hogyan kell felmászni rá. Egy lépcsőfordulót simán meg is tett felfele, de aztán egy lámpa elvonta a figyelmét. Teljesen elbűvöli, hogy ha megnyomja a kapcsolót, akkor világos vagy sötét lesz. Hosszú perceket tud eltölteni kapcsolgatással. A tegnapi nap felfedezése pedig a műnevetés volt. Rendszeresen műnevet és ezt annyira viccesnek találja, hogy tényleg elkezd nevetni, miközben sikongat is. Ezen persze aztán én is majd megszakadok a nevetéstől.

2008. április 4., péntek

A retour

Úgy tűnt sima utunk lesz. Nagymami értünk jött, Juli időben ébredt, csomagok már összekészítve várakoztak, mindannyian a lehetőségekhez képest fitten bevetődtünk az autóba. Már kb. az Ecseri magasságában jártunk, amikor bevillant, hogy a BABAKOCSI az bizony otthon maradt. És itt jött a frász. Most mi legyen? Visszamenni már nincs idő. Anélkül viszont hogyan fogok boldogulni? És kint mi lesz nélküle? Megbeszéltük Dórával, hogy stresszelni nincs értelme, meggyőztük magunkat, hogy ez direkt jó így, mert nem kell még a babakocsival is szerencsétlenkedni a metrónál, vonatnál be- és kiszálláskor.
Ferihegyen szépen beálltunk a check-in sorba, amikor is meghallottam ismét a német nyelvet, és belémszállt az érzés, megyek vissza ufónak Kölpinseebe, akinek minden mondatot meg kell rágnia, mielőtt kiköpné és még így sem biztos, hogy érthető leszek. Sebaj, meghátrálni nem szabad. A check-in pultnál a pasi Julit könnyen, engem nehezen talált meg a kompjúterben, kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy Juli hogyan utazott volna egyedül.
Beszállás, felszállás egyszerűen ment, Juli bealudt a karomban, és egy fél órát biztos szundikált. Utána pedig szórakoztatta a körülöttünk ülőket. Felkapaszkodott az előttünk lévő ülésre, átkukucskált a mögöttünk ülőhöz, piszkálta a mellettünk ülőt, magyarázott, a fejpárna tépőzárát tépegette, jól elvolt. Viszont a leszállás nehezen ment, nem akart egyszerűen szopizni, így kénytelen volt átélni „szárazon” a landolást. Körben az utasok mind csitítgatták, mert rendesen megmutatta, hogy tud ő sírni is, ha valami nem tetszik. A mellettünk ülő néninek sikerült aztán leszerelnie Julit egy csillogó gyöngysorral. Meglátta és attól kezdve újra nyugodt baba lett belőle. A néni pedig látván a sikert, nekünk adta a karkötőjét. Egész jó gondoltam, erre akár egy boltot is lehetne építeni.
Berlinben a múltkor eszeveszett távnak tűnő szakaszok most meglepően rövidek voltak, biztosan a csomagmennyiség miatt. Megint nem volt euróm, de a fémszázas most is bejött, már toltuk is magunk előtt a kiskocsit. Evés, pihi, ez az amaz és elindultunk megkeresni a metrót. Itt már a karomban cipeltem Julit, azt hiszem rég gyúrtam ennyit karra. Időnként egyszerűen muszáj volt megállnom pihenni, a hátamon a vázas hátizsák, Julinak egy külön szatyor kaja és útiholmival, plusz maga a pindur kicsit sok volt. A metrónál nagy nehezen sikerült megkérdezni, hogy melyik út is megyen a főpályaudvarra, és felpattantunk a szerelvényre. Már jól befészkelődtünk, amikor felállított minket egy pasi, hogy a graffitit ami az ablakunkon van, le akarja mosni. Jó rendben. Átültünk a szomszéd négyesbe egy nőhöz, ami totál jó döntésnek bizonyult. Juli kiszúrta a pulcsiján a kötött virágokat közepükön egy-egy gyönggyel és kb. 1 perc után átkéretőzött a vadidegen nőhöz. Az eredménye az lett, hogy végigbeszélgettük a közel 45 perces utat és a nő nemcsak hogy elkísért minket a Hauptbahnhofra, de megfogta Julit amíg jegyet vettem, és fel is rakott minket a vonatra. Mindezt a semmiért, ráadásul kerülőt is kellett miattunk tennie, de azt mondta, hogy van ideje, belefér. Nélküle mondjuk nem is tudom, hogyan boldogultam volna, szerintem sehogy.
A vonaton egy hajszálat sem igen lehetett volna leejteni annyira tele volt, de szerencsére egy gyerek látványa mindig előhívja a mélyen elrejtett udvariasságot az emberekből, egyből lett helyünk, a szomszédunk segített Julit megetetni (közben uzsi idő lett) és Juli persze itt is mindenkivel lepacsizott. Rámászott egy kislányra, az meg ijedtében mozdulni sem mert, lefagyott a komputere. A nagy tömeg Berlin külvárosánál leszállt, mi is felköltöztünk a vonat emeletére. Gurultak a kölesgolyók, ment a pajtáskodás a szomszédokkal. Az egyik házaspárról kiderült, hogy Kölpinseeben szoktak nyaralni, még azt is beazonosítottuk, hogy melyik házban. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd Usedom szigeten látjuk egymást. Végül este 6kor kidőlt Juli, leszállásig szunyált. 7 körül találkoztunk Zsolttal, az utolsó 40 perces szakasz pedig szinte már semmiség volt kocsival.
Jó volt megérkezni, beájulni az ágyikónkba, nyugtázni, hogy szuper jófej a lányunk, ezt is kibírta.

2008. április 2., szerda

Honi szumma

Azok kedvéért, akikkel nem sikerült otthon találkozni.
Simán hazaérkeztünk, 15 óra alatt levezettük a Kölpinsee – Budapest távolságot (13 óra alatt megtehető a táv, csak mi Brnonál egy hatalmas karambol miatt két órát vesztegeltünk). Juli végigaludta az utat, csak akkor ébredt fel, amikor útközben megálltunk. Otthon már a lakásunkban vártak minket Zsolt szülei, és gyakorlatilag innentől kezdve nem is nagyon voltunk többet egyedül, mindig volt egy kis pezsgés körülöttünk, amit persze totál élveztünk, vagyunk mi egyedül amúgy eleget Kölpinseeben.
Húsvét hétvégéjét Pécsen szerettük volna tölteni, de Julinak 39 fok fölé ment a láza, úgyhogy nyaraltunk Pesten Zsolt szüleinél az Ecseki Panzióban. Anyuék nagyon szerettek volna látni minket, de mivel mi nem tudtunk menni, hát jött a hegy Mohamedhez és húsvét hétfőn felutaztak Pestre. Apa kedden visszautazott a munka miatt, anya viszont szerdán is maradt, sőt a hétvégén újra felutazott hozzánk, hogy a dalrepertoárjába bevezesse Julcsit és segítsen nekünk.
Elég sok apróbb-nagyobb teendőnk volt otthon. Zsoltnak az első napon kikapta egy szájsebész a bölcsességfogát, amit már irdatlanul fájlalt, illetve intézgette a gyermekgyógyászat szakvizsga elfogadtatáshoz szükséges papírokat a korábbi munkahelyein, a minisztériumban, az egyetemen. Igazán nem unatkozott, jó sokat izgult a hivatalos ügyek miatt.
Mi Julival napközben nosztalgia sétákat tettünk az otthoni kedvenc útvonalamon, elugrottunk a védőnőhöz, ügyet intéztünk és készültünk a szülinapi zsúrra. Mindkettőre.
28-án összegyűlt nálunk Zsolt nagyija, szülei, tesója, illetve a nővérem Katussal és Marcival Pécsről. Tortáztunk, Juli körül forgott az élet, amitől ő szemmel láthatólag teljesen felvillanyozódott. Falatozott a tortából, kezet mosott a gyümölcssalátában, dobálta ki az almadarabkákat belőle, és közben vigyorgott, dumált, jól érezte magát. Megint megmutatta, hogy tud már kapaszkodás nélkül is állni.
A másik zsúr egy egész ribi-eseménysorozatot zárt le. Szerdán Márti és Kinga szülinapi ajándékaként színházba mentünk (én alakítottam Mártit, aki ekkor pont Dublinban húsvétolt Jucinál), a Nápolyi kísérteteket néztük a Radnótiban. Kísértet nem volt, de vidámság igen, felfokozva ásványvízzel és pereccel a szünetben. Csütörtökön ribitalálkozó volt olyan létszámmal, mint a régi szép időkben a disszidálás-sorozat előtt. Márti hazajött a dublini kiruccanásról, Hugi Barcelonából, hozta a tesókáját és Péter Ágit is, Vicus Füredről érkezett és hát a stabil tagok, Timi, Sori, Kingu sem hiányozhattak. Végül vasárnap volt a barátokkal a fergeteg parti. Juli korosztályából (egész véletlenül…) csak fiúk jöttek el, Máté volt az igazi nagyfiú a csapatban, simogatta a kicsiket, bevezette Julit a kölesgolyó evés műfajába, dobálta a lufikat, jött-ment a szobában. Erik hét hónaposan állva kapaszkodott az asztalba, mindent és mindenkit alaposan megszemlélt (a kezével), Bruni és Viktor pedig a három hónapjukkal mindezt hihetetlen türelemmel és éberséggel figyelték. Julcsi sokat-sokat mosolygott, falatozott, kicsit dülöngélt Halász Jutkára, örült a nagyon szuper ajándékoknak, élvezte a többi gyerek társaságát.
Másnap még a bátyámék is befutottak Lénával és Blankával, kicsit játszott a három lány. Este pedig Banya is beugrott hozzánk. Vacsi után kidobta a taccsot, amiről aztán kiderült, hogy minket leszámítva általános jelenség volt a vasárnapi buli többi résztvevőjénél is. Valahogy rárepült egy jó kis vírus mindenkire és úgy tűnik, szedte az áldozatait. Sajnálom azokat, akik lebetegedtek, de örülök, hogy mi ezt megúsztuk Julival, mert összeszorított szájjal és farpofákkal utazni egy teljes napot nem biztos, hogy klassz lett volna.
Ez a pár nap hihetetlen tömény és egyszerűen szuper volt, már alig várom, hogy három hónap múlva újra hazamenjünk. Addig pedig előre uzsedári Usedom.

2008. március 19., szerda

Küszöbön a hazaút

Készülünk is rendesen. Ki-ki a maga módján. Zsolt dolgozik mint a gép, ügyelt sorban 7-et, szépen megcsinálja az összes aktuális adminisztrációt és amit a jövő héten kellene. Én mosok, vasalok, listákat irok, vásárolgatok igazi háziasszony módra (otthonkám még nincs), Juli pedig szerencsére továbbra is kiegyensúlyozott. Holnap délután 3-kor már elméletileg el tudunk indulni. A gyakorlat magunkat ismerve pár órával tolódhat. Viszont már visszavonhatatlan, hogy utazunk! Juhéééééééj!!!! Találkozunk otthon!

2008. március 17., hétfő

Úúú kicsit ciki



Madlenről kiderült, hogy Melanie-nak hivják. De nem szólt, csak amikor már legalább ötödszörre mondtam neki, hogy Madlen. Ami még kínosabb, hogy időnként a fiát lemarkuszozom. De hogy miért, azt egyszerűen elképzelni sem tudom, nem ismerek egy Markuszt sem, és tudom, hogy a fiúcskát Oszkárnak hívják. Na mindegy. Csak megjegyzem most már lassan. Madlen-Melanie eljött hozzánk látogatóba. Egyedül jött, Juli aludt, Oszkár szintén, csak épp a bölcsiben. Elhozta a „sárga oldalak” (yellow pages) szigeti kiadását, és kiirogattuk belőle a reklámügynökségeket. Talán jelent valamit, hogy mindössze kettőnek van internetes oldala. Az egyiket megnéztem, olyan feliratokat fújnak a falra, hogy pl.: autószerelő vagy zöldséges. Megmutattam Melanie-nak, hogy otthon miket csináltam, csak a fejét csóválta. Állítólag a szigeten annyira nincs munka, hogy a fiatalok egyetemre már igyekeznek máshová menni, és vissza sem jönnek.
Aztán felébredt Juli, Melanie is elugrott Oszkárért és indult a dzsembori. Két hónap korkülönbség van kettőjük között, fejlettségben hasonlóak, csak Juli vagányabban áll, Oszkár inkább ücsörög még. Amúgy pedig a zacskók, krumplik, hagymák röpködtek minden irányban. És együtt ütötték az ablakot. Jófejek voltak.



Juli csavargatja Oszkár fülét, ezért vág ilyen képet a kissrác.

Liliput

Séta közben elkalandoztam a helyi bölcsi-ovi (egyben van) felé. Épp kukucskáltam, leskelődtem befelé, amikor beleütköztem Madlenbe. Jött a kölkéért és beinvitált magával. Érdekes világ a bölcsi felnőtt szemmel. A folyosón sorakoznak a mini cipőcskék, ruhácskák, innen nyílnak a játszó és alvó szobák. Ki aludt az ágyacskámban, ki evett a tányérkámból, ki aludt a lámpa? Jutott eszembe a kabaréból. Na de mentünk a hangzavar irányába. A törpesereg alvás után nyüzsgött egy pici szobácskában, éktelen hangos jókedvvel és kettő bölcsis nénivel. Előkeresték Oszkárt, aztán Madlen bemutatott minket a bölcsis néniknek. Persze a gyerekek nagyrésze odacsődült körénk, tátott szájjal bámultak és makogtak mindenfélét németül. A bölcsis nénik pedig intézkedtek és máris jött az igazgatónő. Az irodájába menet megmutatta nekünk a hörcsög családot és a kétnapos négyesikreket. Ha tud hörcsög dorombolni, akkor az apahöri bizony dorombolt. Kaptunk jelentkezési lapot, megbeszéltük, hogy ha szeretném, akkor eljöhetek egy napra áprilisban megnézni, hogy hogy zajlik az élet náluk. Az izginéni simán félreértette Juli nevét. Azt hitte júliustól szeretném bölcsibe adni Julit. (Juli = július németül) Szeptember-október, de lehet hogy csak 2009. január táján gondoltuk Zsolttal. Amíg Magyarországon kapom a Gyedet és a családi pótlékot, addig itt nem vagyunk jogosultak a bölcsire. Kivétel, ha dolgozni kezdek és az ex-reklámos hausfrau ismét odaáll a szalaghoz. Kérdés, hogy egy olyan szigeten ahol a reklámkészítés kimerül a fodrászatot reklámozó retrógrafikájú táblában, mit is csinálhatnék. De ez még a jövő zenéje.

Kis kitérő

Külföldről még külföldebbre mentünk. Na nem messzire, csak a szomszédos Lengyelországba egy fél napra. Most hogy megnyitották a határokat, Lengyelország húsz perc autóútra van tőlünk úgy, hogy nem kell elhagyni a szigetet. Swinemünde Usedom-sziget legnagyobb német kikötője volt egészen ’45-ig. Azóta a szigetnek ez a kicsi darabkája lengyel. A határt lehet érzékelni. Német oldal: beton, lengyel oldal: macskakő, lovaskocsik (csak turisztikai célokból), klassz lengyel piac hangulat irhákkal, művirágokkal, fatárgyakkal. Kicsit olyan elsőre mintha még a rendszerváltás körül lennénk. Egyébként pedig valahogy mégis jó érzés, mert a lengyel (erős jóindulattal ugyan) szinte majdnem magyar. De legalábbis a kelet, az kelet.
Tulajdonképpen csak tankolni mentünk Julival, de ha már ott jártunk, körbenéztünk a városban. A belvárosban és a parthoz közel villasor húzódik végestelen végig, egymást érik a hotelek. A kikötőben pedig méretes teherhajókra pakolnak ki/be. A csendes falusi (bocsánat fürdőhelyi – kijavítottak a minap) életünkhöz képest hihetetlen nyüzsgésbe csöppentünk, mindenfelé emberek, akik körülnézés nélkül mennek át simán az úttesten lesz, ami lesz alapon. Németek és lengyelek szinte azonos arányban jöttek-mentek a rendszámok alapján.
Sok említésre méltó dolog nem történt velünk. Leszek nevű bácsi teletankolta a Rönót, „gyinkujem bardzo” mondám neki, s már jöttünk is vissza a betonon.

2008. március 10., hétfő

Szintén zenész

Ha vasárnap, akkor uszoda. A kicsi lányunk tegnap reggel viszont úgy döntött, hogy ő 6-kor kel. Az még csak hagyján, hogy ennek köszönhetően Zsolt és én is, de hogy nem is aludt vissza, tehát mi sem, az már egy kicsit fárasztóvá tette a napot. Hogy bírja a vizesprogramot, 9-ig folyamatosan próbáltuk hol az ő ágyában hol a miénkben visszaaltatni, de nem és nem ment, úgyhogy egy ponton túl feladtuk, fölnyaláboltuk magunkat és elkocogtunk az utcavégre.
Ahogy beérkeztünk a medencébe, már robogott is felénk Elke, hogy bemutassa nekünk Cathleent és Thilot, a zenészházaspárt, valamint gyerekeiket az 5 hónapos Heinrich-ot és a 6 éves Tellmann-t. Gondolván, hogy mi is zeneszerető népek vagyunk, Zsolt zenekarban hegedül is, ezért majd milyen tök jól megértjük egymást. A vicc az, hogy ez így is lett. Thilo („nyak Thilo” - egy férfiembert takar ez a remek név,) elektrotechnikusból avanzsált át gitárossá, és három zenekarban játszik jazz zenét. Cathleen pedig diplomás tangóharmonikás (!), aki szabad idejében gyerekdalokat ír. A cd-jét még korábban megvettük, fülbemászó kis dalocskák vannak rajta, helyesek. Persze Halász Juditot, Gryllus Vilmost és Szabó Gyulát a rátóti csikótojással nem tudja lesöpörni a trónusról, de valahol utánuk elfér. Thilo német létére totál laza, mindenfélét kérdezett, mesélt, a végén már sörözni hívott minket. Madlen is itt volt, most már telefonszámot cseréltünk. Hihetetlen, még a végén lesznek barátaink!
Az alváshiány ellenére Juli most érezte magát szerintem eddig legjobban. Állt a medence szélén a kisvízben, és torka szakadtából sikongatott. Már nem kapaszkodott annyira kétségbeesetten belém, sőt az apukájával is merült és nyugodtan, nyitott szemmel úszott felfele. Elke azt akarta, hogy ugorjon be a vízbe. Juli viszont ezt annyira nem akarta. Kiültettük a medence szélére, mi meg bentről csalogattuk, hívogattuk. Hogy előredőljön, Elke megtámasztotta a kezével, de a lányunk megfogta a kezét, levette magáról és ránézett, mintha azt mondaná: „ne fogj meg!” Egyébként pedig a lámpák sokkal jobban érdekelték, mint a víz vagy a bohóckodó szülei. Végül mégis bezuttyant és jutalmul megrágcsálhatott egy gumirozmárt.