Küszöbön a hazaút

Készülünk is rendesen. Ki-ki a maga módján. Zsolt dolgozik mint a gép, ügyelt sorban 7-et, szépen megcsinálja az összes aktuális adminisztrációt és amit a jövő héten kellene. Én mosok, vasalok, listákat irok, vásárolgatok igazi háziasszony módra (otthonkám még nincs), Juli pedig szerencsére továbbra is kiegyensúlyozott. Holnap délután 3-kor már elméletileg el tudunk indulni. A gyakorlat magunkat ismerve pár órával tolódhat. Viszont már visszavonhatatlan, hogy utazunk! Juhéééééééj!!!! Találkozunk otthon!

Úúú kicsit ciki

Madlenről kiderült, hogy Melanie-nak hivják. De nem szólt, csak amikor már legalább ötödszörre mondtam neki, hogy Madlen. Ami még kínosabb, hogy időnként a fiát lemarkuszozom. De hogy miért, azt egyszerűen elképzelni sem tudom, nem ismerek egy Markuszt sem, és tudom, hogy a fiúcskát Oszkárnak hívják. Na mindegy. Csak megjegyzem most már lassan. Madlen-Melanie eljött hozzánk látogatóba. Egyedül jött, Juli aludt, Oszkár szintén, csak épp a bölcsiben. Elhozta a „sárga oldalak” (yellow pages) szigeti kiadását, és kiirogattuk belőle a reklámügynökségeket. Talán jelent valamit, hogy mindössze kettőnek van internetes oldala. Az egyiket megnéztem, olyan feliratokat fújnak a falra, hogy pl.: autószerelő vagy zöldséges. Megmutattam Melanie-nak, hogy otthon miket csináltam, csak a fejét csóválta. Állítólag a szigeten annyira nincs munka, hogy a fiatalok egyetemre már igyekeznek máshová menni, és vissza sem jönnek.
Aztán felébredt Juli, Melanie is elugrott Oszkárért és indult a dzsembori. Két hónap korkülönbség van kettőjük között, fejlettségben hasonlóak, csak Juli vagányabban áll, Oszkár inkább ücsörög még. Amúgy pedig a zacskók, krumplik, hagymák röpködtek minden irányban. És együtt ütötték az ablakot. Jófejek voltak.

Juli csavargatja Oszkár fülét, ezért vág ilyen képet a kissrác.

Liliput

Séta közben elkalandoztam a helyi bölcsi-ovi (egyben van) felé. Épp kukucskáltam, leskelődtem befelé, amikor beleütköztem Madlenbe. Jött a kölkéért és beinvitált magával. Érdekes világ a bölcsi felnőtt szemmel. A folyosón sorakoznak a mini cipőcskék, ruhácskák, innen nyílnak a játszó és alvó szobák. Ki aludt az ágyacskámban, ki evett a tányérkámból, ki aludt a lámpa? Jutott eszembe a kabaréból. Na de mentünk a hangzavar irányába. A törpesereg alvás után nyüzsgött egy pici szobácskában, éktelen hangos jókedvvel és kettő bölcsis nénivel. Előkeresték Oszkárt, aztán Madlen bemutatott minket a bölcsis néniknek. Persze a gyerekek nagyrésze odacsődült körénk, tátott szájjal bámultak és makogtak mindenfélét németül. A bölcsis nénik pedig intézkedtek és máris jött az igazgatónő. Az irodájába menet megmutatta nekünk a hörcsög családot és a kétnapos négyesikreket. Ha tud hörcsög dorombolni, akkor az apahöri bizony dorombolt. Kaptunk jelentkezési lapot, megbeszéltük, hogy ha szeretném, akkor eljöhetek egy napra áprilisban megnézni, hogy hogy zajlik az élet náluk. Az izginéni simán félreértette Juli nevét. Azt hitte júliustól szeretném bölcsibe adni Julit. (Juli = július németül) Szeptember-október, de lehet hogy csak 2009. január táján gondoltuk Zsolttal. Amíg Magyarországon kapom a Gyedet és a családi pótlékot, addig itt nem vagyunk jogosultak a bölcsire. Kivétel, ha dolgozni kezdek és az ex-reklámos hausfrau ismét odaáll a szalaghoz. Kérdés, hogy egy olyan szigeten ahol a reklámkészítés kimerül a fodrászatot reklámozó retrógrafikájú táblában, mit is csinálhatnék. De ez még a jövő zenéje.

Kis kitérő

Külföldről még külföldebbre mentünk. Na nem messzire, csak a szomszédos Lengyelországba egy fél napra. Most hogy megnyitották a határokat, Lengyelország húsz perc autóútra van tőlünk úgy, hogy nem kell elhagyni a szigetet. Swinemünde Usedom-sziget legnagyobb német kikötője volt egészen ’45-ig. Azóta a szigetnek ez a kicsi darabkája lengyel. A határt lehet érzékelni. Német oldal: beton, lengyel oldal: macskakő, lovaskocsik (csak turisztikai célokból), klassz lengyel piac hangulat irhákkal, művirágokkal, fatárgyakkal. Kicsit olyan elsőre mintha még a rendszerváltás körül lennénk. Egyébként pedig valahogy mégis jó érzés, mert a lengyel (erős jóindulattal ugyan) szinte majdnem magyar. De legalábbis a kelet, az kelet.
Tulajdonképpen csak tankolni mentünk Julival, de ha már ott jártunk, körbenéztünk a városban. A belvárosban és a parthoz közel villasor húzódik végestelen végig, egymást érik a hotelek. A kikötőben pedig méretes teherhajókra pakolnak ki/be. A csendes falusi (bocsánat fürdőhelyi – kijavítottak a minap) életünkhöz képest hihetetlen nyüzsgésbe csöppentünk, mindenfelé emberek, akik körülnézés nélkül mennek át simán az úttesten lesz, ami lesz alapon. Németek és lengyelek szinte azonos arányban jöttek-mentek a rendszámok alapján.
Sok említésre méltó dolog nem történt velünk. Leszek nevű bácsi teletankolta a Rönót, „gyinkujem bardzo” mondám neki, s már jöttünk is vissza a betonon.

Szintén zenész

Ha vasárnap, akkor uszoda. A kicsi lányunk tegnap reggel viszont úgy döntött, hogy ő 6-kor kel. Az még csak hagyján, hogy ennek köszönhetően Zsolt és én is, de hogy nem is aludt vissza, tehát mi sem, az már egy kicsit fárasztóvá tette a napot. Hogy bírja a vizesprogramot, 9-ig folyamatosan próbáltuk hol az ő ágyában hol a miénkben visszaaltatni, de nem és nem ment, úgyhogy egy ponton túl feladtuk, fölnyaláboltuk magunkat és elkocogtunk az utcavégre.
Ahogy beérkeztünk a medencébe, már robogott is felénk Elke, hogy bemutassa nekünk Cathleent és Thilot, a zenészházaspárt, valamint gyerekeiket az 5 hónapos Heinrich-ot és a 6 éves Tellmann-t. Gondolván, hogy mi is zeneszerető népek vagyunk, Zsolt zenekarban hegedül is, ezért majd milyen tök jól megértjük egymást. A vicc az, hogy ez így is lett. Thilo („nyak Thilo” - egy férfiembert takar ez a remek név,) elektrotechnikusból avanzsált át gitárossá, és három zenekarban játszik jazz zenét. Cathleen pedig diplomás tangóharmonikás (!), aki szabad idejében gyerekdalokat ír. A cd-jét még korábban megvettük, fülbemászó kis dalocskák vannak rajta, helyesek. Persze Halász Juditot, Gryllus Vilmost és Szabó Gyulát a rátóti csikótojással nem tudja lesöpörni a trónusról, de valahol utánuk elfér. Thilo német létére totál laza, mindenfélét kérdezett, mesélt, a végén már sörözni hívott minket. Madlen is itt volt, most már telefonszámot cseréltünk. Hihetetlen, még a végén lesznek barátaink!
Az alváshiány ellenére Juli most érezte magát szerintem eddig legjobban. Állt a medence szélén a kisvízben, és torka szakadtából sikongatott. Már nem kapaszkodott annyira kétségbeesetten belém, sőt az apukájával is merült és nyugodtan, nyitott szemmel úszott felfele. Elke azt akarta, hogy ugorjon be a vízbe. Juli viszont ezt annyira nem akarta. Kiültettük a medence szélére, mi meg bentről csalogattuk, hívogattuk. Hogy előredőljön, Elke megtámasztotta a kezével, de a lányunk megfogta a kezét, levette magáról és ránézett, mintha azt mondaná: „ne fogj meg!” Egyébként pedig a lámpák sokkal jobban érdekelték, mint a víz vagy a bohóckodó szülei. Végül mégis bezuttyant és jutalmul megrágcsálhatott egy gumirozmárt.

Sétálunk, sétálunk

A szombati napunk szinte csak a kirándulásról szólt, hogy Zsoltnak könnyebb legyen elviselnie a böjtöt. Gyalogtúra Ükeritzben délelőtt, gyalogtúra Loddinban délután. Ükeritz két faluval van délebbre tőlünk és épp esküvői kiállítást tartottak a kastélyban. Na ezt kihagytuk köszönettel, már mögvót. Inkább kisétáltunk az erdőn keresztül (a nálunk lévő erdő folytatása, tehát kellemesen ismerős hangulatú) a tengerpartra és onnan újra az erdőn át a faluba. Julit a puttonyban vittük, rugózva sikongatott benne, mi meg nézegettük a mohazoknis fákat. A tengerpart itt nincs még annyira sem kiépítve, mint nálunk. Pár pizzéria és egyéb falatozó tartja egymás hátát, ha feltámadna a szél. A faluban egész sor új beruházást láttunk. Szemmel láthatóan a vasútállomás is mostanában készült, az óvoda is új lehet, még nincs elrendezve a kertje és sok az újépítésű családi ház. Zsolt felvetette, hogy talán ide is költözhetnénk. Talán. Vagy talán inkább mégsem.
Loddin egy igazi halászfalu az Achterwasser-tó partján. Semmi nagyzolás, mégis romantikája van. Kölpinsee és Loddin összenőttek, mint Balatonboglár és Balatonlelle. Tehát ha egyenesen kisétálunk a főutcánkon, akkor nem is olyan hosszú idő után már Loddin kockaköveit koptatjuk. A látvány viszont egész más. Az összes ház nádfedelű, ezért időnként olyan érzés mintha a skanzenben sétálnánk Szentendrén. Az bolondítja meg az összképet (na nem nagyon), hogy előfordul egy-két mustársárga vagy terrakotta színű fal. Az udvarokban virágzik mindenhol az ültetett krokusz és a hóvirág. Általában szabályos kör alakban ültetik le őket, de olyat is láttunk, hogy egyenlő távolságra álltak egymástól a virágok egy jókora téglalapon a természetes összhatás érdekében. A bokrokra tarka-barka műanyagtojásokat aggatnak, jelezvén, hogy közeleg a húsvét. Ez nekem nagyon tetszik, vettem is tojáskákat, és hoztunk haza egy ágat az erdőből, hogy legyen mire ráakasztani őket. A vízparton romantikus nádtenger fogadott minket, teljesen otthoni, balatoni érzéseket keltve. A tó másik részén pedig találtunk egy haléttermet. Hmm, ide majd eljövünk egyszer ebédelni mindenképp, csak legyen már vége ennek a böjtnek.

Vicces

Babaúszáson az egyik anyuka Mopsy-nak hívja a kölkét. Azt mondta, hogy ez egy régi NDK-s rajzfilmsorozat kutya szereplője. Rákerestem a neten. Mopsy-t nem találtam. Helyette viszont német nyelvű Bambit, János Vitézt, Adolart, azaz Mézga Aladár fantasztikus kalandjait tömegével. Magyar képregények németül letölthetőek a netről, Adolar kalandjait dvd-n árulják.

Ez pedig bizonyíték a sokszor emlegetett tényre, hogy az itteni babák láthatóan nincsenek éheztetve:

Az eredeti képaláírás így szól: „A strandon: kicsi Ricsi láthatóan jóllakott és elégedett.”

Ülök és mesélek

Zsolt a héten kétszer is ügyelt. Kívülről szemlélve ez azt jelentette, hogy a szokásos 4-5 helyett később, fél 8 körül ért haza. Juli fürdetése után visszament még egyszer a klinikára, majd végleg hazajött. A szolgálati telefon pár centiméteres távolságban mindig a közelében feküdt, hogy mindenképp meghallja. A megállapodás az, hogy ügyelhet otthonról, de 5 percen belül be kell érnie, ha telefonálnak érte. Riasztás szerencsére nem történt, így nyugodtan végezte az adminisztratív dolgait. (Sokszor dolgozik esténként, most is ügyködik valamin.) A diktafonba mondott zárójelentést hallgatni nagyon vicces, olyan, mint a filmekben, amikor egy vádlott után kutat a nyomozó és rögzít minden nyomot.
Csütörtöktől beindult uramnál a szokásos tavaszi léböjt. Tavaly kimaradt Juli születése és a szakvizsga miatt, ez a kettő épp elég izgalmat hozott, a léböjthöz pedig nyugalom kell. Emlékszem két éve együtt csináltuk, csak akkor még nem tudtam mellőzni a napi cigaretta adagomat. Hogy volt-e így a böjtnek hatása, az kérdéses. Zsolt ötödször tisztul tavasszal, minden alkalommal öt napig nem evett, csak teákat, vizet és naponta egy pohár frissen facsart sárgarépa-cékla levet ivott. Na és a béltisztítás is hozzátartozik. De ebbe csak annyira menjünk bele, hogy a beöntő szerkezetet Zsolt a főnöknőjétől kapta kölcsön. Egy hóemberes tasakban az ajtónkra volt akasztva.
Csütörtök óta az amúgy sem túlsúlyos férjemről egyre inkább leesni készül a nadrág, az arcszíne még piros, de a szeme alatt már szürke. Lassabban tevékenykedik, mintha spórolna az energiájával. Viszont igyekszünk hármasban is sokat sétálni, hogy szellőzzön a kobakja. Az egyik sétánkat olvadó hófoltok között tettük meg. Aznap reggel fehér háztetők és utca fogadott minket. Személy szerint majdnem rosszul lettem, hogy márciusban mindent beborít a fehérség. Ezután délelőtt tíztől ragyogóan sütött a nap, szóval másnapra már írmagja sem volt a hónak. A helyiek azzal nyugtattak, hogy már egyre kevésbé megszokott márciusban errefelé a hó. Bezzeg pár éve! Fura érzés úgy lépkedni a hóban, hogy alatta homok van. Ilyen élményünk még nem volt.

Kilátás Juli szobájából

Kilátás a konyhából

Az időjárás a turistákat szemmel láthatóan nem zavarja. Feltűnően egyre többen vannak, a minap például egy pasi lefotózta a házunkat is. Az autóutakon kezdenek kígyózó sorok kialakulni, a parkolóhelyek megtelnek, a strandon már ritka, ha egyedül sétálunk. A helyiek azt mondják, hogy ne örüljek a turistáknak, mozdulni nem fogunk tudni tőlük. Azért mi Julival még nem bánkódunk, a pindur imád nekik integetni az ablakból.
Amúgy mi Julival intézzük az apró-cseprő ügyeket, amíg Zsolt robotol. Bankba, gyógyszertárba megyünk, bevásárolunk. Bevásárláskor Julit az autósülésével együtt beemelem a bevásárlókocsiba, és onnan szemlélődik. Az eladónők már megismernek minket. Köszönnek is: „Tag!” Múltkor egy néni odajött hozzánk és Julira nézve megkérdezte, hogy melyik polcon találtam ezt a kedves kis portékát, ő is venne egy ilyet.
A bérleményünk felöltötte a szerintünk végleges külsejét. Addig ügyködött a Sefin, amíg lett ágyunk. Az óriási vaságyat elvitték végre a túlságosan is cuki baldachinnal együtt, és helyette kaptunk még egy szekrényt Juli szobájába. Táncolni lehetne, akkora ott a hely. Mivel nincsen agyonbútorozva, kicsit visszhangzik is, ahogy beszélünk. Kitaláltam, hogy a nappaliba a két oszlop közé fel lehetne fúrni egy hintát. Zsolt szerint ezt már biztos nem engedné meg Birgit. Jó lenne pedig, mert a szigeten még nem láttam ilyen kicsi babának való hintát a játszótereken.

Rövid hírek

- Zsolt talált segítséget az orvosok és az adminisztrátorok között is, hozzájuk nyelvi vagy bármilyen gonddal tud fordulni. A német, ha akadozik is, azért folyamatos (és fenntartható) a fejlődés.
- A babaúszáson az egyik lánnyal, Madlennel, a héten vagy jövő héten elméletileg randizunk valamikor.
- A legjobb „barátunk” Zsolt nagyfőnöke Birgit. A múlt héten szinte mindennap beugrott hozzánk valamiért, tegnap pedig össze is tegeződtünk. Márminthogy ő meg én. Zsolttal csak azért nem akart, hogy a klinikán ne legyen ebből kellemetlenség. Tiszta jó fej, barát és pótmama egyben.
- Megint láttuk az őzike triót ugyanott, mint legutóbb. Még nem ismertek fel, de szerintem pár találkozás és üdvözölni fogjuk egymást.
- Hihetetlen viharos szél fújt egész hétvégén. Rajtunk és egy hattyún kívül senki más nem merészkedett ki a tengerpartra. Mi viszont mind élveztük a hullámokat.


- Még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Helyett: már nyílnak az erdőben a kicsi kék virágok.




- Juli sokszor áll lábujjhegyre és folyamatosan beszél egészen kiabálásig fokozódó hangerővel.
- Lapozgatja / gyűrögeti / tépi a magazinokat, szerencsére azt általában sikerül megakadályozni, hogy meg is egye a papírt.
- Meggyógyult a kezén a bőr
- Sikerült visszatérni a mese nélküli evésre. Nincs játék az asztalon csak az étel. Pár nap kellett hozzá mindössze és teljesen jól működik. Ráadásul többet is eszik azóta Juli.
- Sokszor odabújik hozzánk egy ölelésre, egy puszira. Nagyon cuki.

Utazunk!

Március 20-án délután 5 körül indulunk kicsivel több, mint egy teljes hétre haza! Kocsival megyünk, hogy visszafele Zsolt tudjon megint kihozni holmikat (most már jön a zongora, nincs mese). Este vezetünk, hogy Julival a lehető legegyszerűbb legyen. Abban bízunk, hogy az út nagyrészét átalussza. Ha mégsem így lesz valamiért, akkor sincs baj, megállunk valahol útközben éjszakára. Ha minden jól megy, akkor másnap délig biztosan hazaérünk. Ha nem kell sokszor megállnunk, talán még hamarabb is. Pihenünk egyet, és vasárnap leutazunk Pécsre anyáékhoz, Nikiékhez pár napra, hogy aztán újra visszatérjünk Pestre kb. kedd-szerda körül. Zsolt 29-én szombaton indul vissza kocsival, mi pedig Julival április 1-jén kedden repülővel. Ezúttal viszont Berlinből egyedül megyünk fel csajok vonattal Züssow-ig (még nem a sziget), ide jön értünk Zsolt.

Anyuci szökésben

„Stadtluft macht frei”, a városi levegő szabaddá tesz. Ez a mondat a hétvégén rám is igaz volt, mégha nem is az eredeti értelmében. (A középkorban a városok kialakulását úgy szorgalmazták, hogy aki beköltözött a feudális nagybirtokokról a „mindenki földjére”, az szabadon élhetett és szabadon formálhatott véleményt.)
Szombaton kimenőt kaptam az uramtól és a kislányunktól. Greifswaldba mentem (kb. 80ezres egyetemi- és hanzaváros a szárazföldön), hogy élvezzem a diákos tempót, vegyek magamnak egy farmert, Julinak dzsekit (kinőtte az overallt) és kicsit szabad lehessek, mint a madár. Most már vittem magammal zenét (Sena-t, a csoki magyar bébit) és már magabiztosan vettem a német KRESZ akadályait. Faluban 50, országúton 100, hacsak a táblák másképp nem rendelkeznek. Kereszteződés nem old automatikusan sebességkorlátozást. Meg is úsztam bünti nélkül.
Megérkezés sima ügy, bár parkolni szemmel láthatóan már el is felejtettem. A főtéren és a környező utcácskákban csapatostul nyüzsögtek a diákok, vagy külföldiek az amúgy esős, randa időben. Kicsit én is sétálgattam, megtaláltam a St Nikolai templomot és egyebeket, de most direkt mindent kívülről néztem csak meg, hogy majd inkább együtt fedezhessük fel Zsolttal és Julival. Az utam célját hamar teljesítettem, megvettem az egyetlen méretben passzentos farmert (csak répanadrágot árulnak!), Julinak sokkal több mindent is, mint terveztem, és aztán céltalanul lődörögtem az utcákon. Az egyik falra felfestették Greifswald történelmének nagyobb állomásait. Majdnem 200 évig álltak svéd uralkodás alatt, de közel sem sínylették meg úgy, mint mi a 150 évet a törökjeinkkel. A kis túrát egy hatalmas bögre tejeskávé és szendvics koronázta meg.
Pár órát töltöttem egyedül. Nagyon jól esett, bár ezután legalább annyira vártam azt is, hogy újra együtt legyünk. Az időzítés jó is volt, érkezésem után 5 perccel ébredt Juli.