Hangya, tücsök és bogár

Így tudnám kis triónkat leginkább jellemezni.
A hangya, Zsolt, szorgalmasan tevékenykedik nap-nap után. 7 és fél 8 körül már vizitel, sorban veszi fel / nézi meg a gyerekeket. Mindennap kitalálnak neki valamilyen megbeszélést, azt végigüli, és aztán délután vagy még vizitel és adminisztrál, vagy csak adminisztrál. Most nagyon sok a teendője, mert egyszerre sok-sok gyerek elment, azoknak el kell készíteni / lejegyezni a záróvizsgálatot, aztán pedig a zárójelentést is fel kell venni diktafonra. A sok-sok elmenő helyére, pedig sok-sok újat kapott, nyilván, hogy ne álljon "üresen". Az újaknál pedig készíteni kell egy olyan dokumentumot, ami összefoglalja a beteg összes eddigi búját, bánatát (talán kórtörténet lehet erre a hivatalos elnevezés). Ehhez a gyerek egész mappáját át kell tanulmányozni. Mindezzel ha a német anyanyelve lenne, semmi probléma nem lenne. Zsolt professzornője például 15 perc alatt végez pl. a zárójelentéssel. Zsoltnak ehhez egy órára van szükség. Mivel itt 10-15 gyerek elmeneteléről, érkezéséről van szó, ilyen tételnél jelentős az a különbözet, amennyivel többet Zsoltnak munkára fordítania kell. Pedig most már sokkal ügyesebben megy neki minden, mint az elején. Németül is már egészen Fitti Paldi. És mégis… A héten csütörtök, péntek, szombat, vasárnap ügyeletes is lesz. Szóval kicsit sok, nem unatkozik.
Egyébként azért jut rá ennyi munka, mert Birgit, a klinika vezetője, kirúgta a főorvosnőt. Testületileg közutálatnak örvendett szegény nőci, kb. egy hónappal hamarabb jött, mint Zsolt, azonnal megváltoztatott egy csomó mindent, eljátszotta a nagyfőnököt, ráadásul sokaknak az önbizalmát is elvette, olyan megjegyzéseket tett. Addig-addig mesterkedett, hogy aztán 3 hónap után mennie kellett. A helyét a professzornő vette át, tehát eggyel kevesebben vannak az orvoskák. Ez több ügyeletet, és több egy főre jutó beteget jelent. Hát innen fúj a szél.

A kis bogarunk, Juli. Szombaton reggel egy kullancsot szedtünk ki a fülcimpájából. Őt különösebben ez a dolog nem rázta meg, mi viszont persze megijedtünk, hiszen mindennap sétálunk az erdőben minimum egy órát. Beoltatni magunkat Zsolt szerint nincs értelme, nem fertőzöttek itt a kullancsok. Lyme-kór ellen pedig nem véd az oltás. Ezzel egyidőben hőemelkedése is lett a pindurnak, estére pedig láza. Az orra folyamatosan bedugulva, szóval megint megy a porszívózás. Szerencsére a kedélye csak szombaton volt rossz, vasárnap már nyüzsgött-mozgott megint és a láza is lement. Ma még jönnek a klassz buborékok az orrából, talán holnapra jobban lesz.
Ezerrel beindult nála a fogzás is. Egy hét alatt 3 foga kibújt (eddig összesen volt ennyi), és látszik, hogy még másik kettő is kifelé tart, szinte a recék már kint vannak. Ömlik a nyála szegénynek emiatt folyamatosan és mindent megrágcsál ami a szája ügyébe kerül legyen az papír, fa, fém, textil vagy műanyag. Szerencsére jól viseli, csak néha sír fel éjszaka, de aztán alszik is tovább.
Az állást sokat gyakorolja, kileng időnként előre-hátra, aztán vagy megtalálja az egyensúlyát, és stabilan megáll, vagy pedig lezuttyan a földre. Néha, ha mindkét keze televan, megtesz egy-egy lépést is, akkor örül, hogy milyen ügyes, de egyelőre ennyivel megelégszik. Mi meg persze nem erőltetjük. Már ettől is odavagyunk.

A tücsök pedig ezúttal ki lenne más, mint én. A múlt héten kétszer is elmentem este. Egyszer kóruspróbára kedden, egyszer pedig kórusszereplésre szombaton. A szereplés apropóját az adta, hogy Schleswig-Holsteinből idelátogatott egy másik kórus, hogy a kelet-nyugati előítéleteket csökkentsék egymás között. Fogalmam sincs, hogy ez sikerült-e, mert végig totál elkülönültek tőlünk keletiektől (hahaha). Az én esetem vicces, totál nem illek a képbe, de Brittáé, a pszichológus lányé (Britney-nek hívom) sem rossz, mert ő meg nyugatról jött dolgozni Usedomra. Mindegy. Rettenetes színvonalon, ámde hosszan énekeltek a „nyugatiak”, fellépett egy totál nem összhangban lévő fúvószenekar is utánuk szintén nyugatról, s végre mi jöttünk. Mi jók és rövidek voltunk. Aztán következett a vacsi. A kórustagok közül mindenki hozott valami ennivalót, (csak Britney és én nem), amit aztán igen jó étvággyal elfogyasztottunk. A lelkész rendkívül propagálta nekem a helyi bölcsi-ovit (van kórus az oviban, egy fizioterapeuta, kézműveskednek, opcionálisan lengyelül lehet tanulni stb), a karnagy pedig a magyar élményeiről sztorizott. Errefele mindenkinek van magyar élménye és ezek többségében viccesek, mindenképpen rendkívül sokat elárulnak az akkori időszakról. Lehet, hogy össze kellene gyűjteni őket.
No, így zümmögünk mostanság, ki-ki a maga stílusában.

hello homok!

Tegnap délutánt ragyogó napsütésben a strandon töltöttük. Juli megismerkedett közelebbről a homokkal, a kagylókkal és a strandkosarakkal.



Kisfilm: ITT
További képek: ITT

VÉGRE!!!

VÉGRE SÜT A NAP!!! Itt a tavasz visszavonhatatlanul.
Pár kép a délutáni és lemenő napfényben ITT

Zengedezés

Lakáskánk felett pszichológusok rendelnek. A ház pedig igencsak áthallásos, azaz, ha a gyerekek futkorásznak, sikítoznak felettünk pszichológiai okokból, azt mi egész jól halljuk. Gondolom ez visszafele is ugyanígy működik. Bizonyíték erre az, hogy egyik nap a pszichológusok ebéd közben megkérdezték Zsolttól, hogy vajon szeretek-e énekelni, merthogy mintha engem hallottak volna a minap. A beszélgetés és a szekér haladt, majd a pszichológusok elhívtak (Zsolton keresztül) az evangélikus kórusba, ahol énekelnek. Kicsit húzódoztam, mikor ezt említette Zsolt, láttam magam előtt a templomi kórust, ahol galambszürke hajkoronák igyekeznek tisztán énekelni a legnagyobb lelkesedéssel, de nem mindig a legnagyobb sikerrel – tisztelet a kivételnek. Teltek a hetek, aztán egy alkalommal személyesen is elhívtak a pszichomókusok. Gondoltam veszteni valóm nem lehet. Tegnap volt az első kóruspróbám.
Kb. 15 emberke volt a próbán, teljesen vegyes korosztályokból. Valóban voltak idősebbek, de nálam fiatalabbak is. A karnagy egy igazi szórakozott professzor, kb. 60 lehet, nagyon vicces emberke. Meghallott németül beszélni, azt hitte, hogy a Fekete erdőből jöttem. Az egy másik klinika gondoltam magamban. Mikor megtudta, hogy magyar vagyok, nagyon megörült, szerinte a magyarok nagyon kedvesek. Igyekszem megőrizni ezt a képet.

Beültetett a „barátnőm”, azaz az egyik pszichocsaj mellé az altba és indult a próba. Felállva, nyújtózkodva kezdtünk, aztán rekeszizomedzés, álkapocs lazítás, hangképzés stb. Ezután indult az éneklés. Először egyszerű kánonnal, aztán pedig jöttek a darabok. Haendel Utrechti Tedeumát tanulják, az evangélikus énekeskönyvből énekelnek (egyébként egy magyar éneket csak németül), és még egyéb vallásos darabokat gyakorolnak.
A szünetben (két órás a próba) előkerült egy-két üveg fehérbor, almalé és víz, mindenki ihatott egyet. A karnagy elénekeltette velem a „tavaszi szél vizet áraszt” dalt, mert kíváncsi volt, hogy mire alszik el Juli. Jó duma. Aztán Kodály szerepéről elmélkedett.
Vasárnap lesz egy koncert, amin ez a kórus egyesül egy másik fürdőhelyen működő kórussal, és közösen lépnek fel. Illetve, ha minden igaz, akkor engem is szívesen látnak. Kaptam kottákat, hogy gyakoroljak, cd-t a Haendel mű alt szólamával (hallani az egész művet, csak az altot ráénekli és harmóniumozza a karnagy) és egy próba- és koncertrendet, ami júliusig tartalmazza, hogy melyik próbán mit fognak tanulni és mikor lépnek fel.
Nagyon klassz volt, barátságosan fogadtak, magyarul köszönt el az egyik idősebb férfi. Jó újra társaságban énekelni 12 év kihagyás után, teljesen feldobódtam.

Szociális meskete

Az ember lánya még otthon rákattintott az internetre, és mit látott, hogy Németországban igen magas (150 euró) a családi pótlék! Meg is örült a leány, gondolta, hogy ennél sem kell jobb, gyorsan be is nyújtotta külföldre érkezvén az igénylését a megfelelő igénylőlap kitöltésével, önkormányzat bepecsételésével a megfelelő hivatalnak. Juhéjj. Várta aztán, hogy mikor jön a nagy pénz. Ám azonban ahogy ez már lenni szokott, a nagy pénz helyett egy udvariasan megfogalmazott, ám de annál hivatalosabb levél érkezett. Felkérvén a kedves igénylőt (dr E-né T Zsófia nagykorút), hogy ugyan nyújtsa már be a letelepedési engedélyét, az otthoni munkaviszonyának megszűnéséről szóló igazolást és még pár papírost. Ámde az egyszeri lánykát sem agy nélkül teremtette a jóisten. Osztott, szorzott, férjével is diskurzusokat folytatott, majd úgy döntött, hogy a mézeskalácsház mégiscsak otthon van inkább mézeskalácsból. Az otthoni GYED, családi pótlék kettős kétszer annyi eurót (320 eurót) hoz a hausfrau konyhájára, mint a német megfelelője. Nem is volt hát rest, megírta a német családkasszának azt a bizonyos tényállást, majd jól végezvén dolgát, nyugodtan kavargatta tovább a paprikás csirke szaftját. Ha a leány nem így járt el volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Ollé a szigeten jaj de jó

Első itteni ottalvós kirándulásunk Rügen szigetére vezetett. Zsoltnak fejtágításra kellett mennie Bergen auf Rügenbe, mi pedig Julival elkísértük, hogy kipihenjük az amúgy egyáltalán nem stresszes életünket. Reggel korán indultunk szombaton, hogy az első tudományos előadásra odaérjen a Herr dottore. Jó is volt ez így, mert Juli végigaludta az utat, én is csak Rügenen tértem magamhoz annyira, hogy a szigetre vezető rotterdamihoz hasonló hídról megfigyelhessem a pecások tömegét.
Bergen, Rügen sziget legnagyobb városa (15,5 ezren lakják), aranyos hely. Sok-sok macskakő mindenfele, virág minden mennyiségben, de még nem lopták le vagy már újraültették. A szállásunk a Rugard hegyen volt, pont az Ernst-Moritz-Arndt torony tövében, a mászófalak és a nyáriszánkópálya mellett az erdőben.

A szállásunk

Kilátó a szomszédban

Mikor Zsolt eltűzött okosodni, akkor jópár sikertelen altatási kísérlet után Julival felfedezőútra indultunk. Tudván, hogy hamarosan ebédelnie kell a pindurnak, a belváros felé gurultunk a babakocsival.
Ahogy nézelődtem, mindig Ilse nagynénémre gondoltam, aki ebből a hangulatos kisvárosból származik. Nézegettem a házakat, melyikben lakhattak. Csodálkoztam, milyen kellemes városkában született. A Meyer kávéházban ebédeltünk. A pindur nagy jókedvében tologatta a székeket, és véletlenül megtette élete első kapaszkodás nélküli lépését is. De szerintem nem vette észre, teljesen elbűvölte egy kislány, aki a plüss macskájával nyávogott neki. Annyira viszont mégsem barátkoztunk velük, mert a kedves mama többször rászólt a gyerekére, hogy hagyja már abba a nyávogást és egye a fagylaltját.
Ebéd után bevetettük magunkat az erdőbe, sétáltunk, megtekintettük a tavaszi nap hatására előbújt kígyócskát, aztán azonnal sarkon fordulva tempósan el is hagytuk a természet lágy ölét és meghúzódtunk a szálloda mellett a biztonságos torony tövében.
Zsolt is megérkezett. Fürdetés, altatás következett, aztán kiléptünk Zsolttal a hotelszobából a bébitelefonnal a kezünkben, hogy eltöltsünk kettesben egy pár órát zavartalanul, miközben a picurka nyugodtan alszik. Három hónapja nem voltunk kettesben sehol, úgyhogy a vacsora kettesben nem a négy megszokott fal között, fantasztikus volt. Lepényhalacska, söröcske, borocska, palacsinta fagyival, hmm nyami. Hozzáteszem, azért menetközben felment Zsolt megnézni Julit, hogy tényleg alszik-e, vagy csak a gép nem jelez rendesen. De a technika jól működött, a gyermek aludt, mi meg jól éreztük magunkat.
Másnap Königstuhlra utaztunk (sziget északi része Sassnitz mellett), úgy hallottuk, hogy igazi krétafalakat lehet itt látni. Egy darabig autóval mentünk, aztán át kell szállni egy buszra, mert csak az visz be a múzeumhoz, az élményparkhoz és a krétafalakhoz. Na mi ezt az utóbbit néztük csak meg, mert már eléggé későre járt, több nem fért bele.

Königstuhl szikla a fák mögött

Több, mint 450 lépcsőn lebandukoltunk a strandra, alulról megszemléltük a hely névadó szikláját, néztük a türkiz színű vizet, és firkáltunk kövekre a krétadarabokkal. Már mások is átestek ezen, született is egy rakat magvas felirat többnyire a szerelem témakörében.

Kb. a 100. lépcső mélységében

Krétából van a fal

Mindenki szeret mindenkit

Gyors kóbi és krumplileves (valójában főzelék állagú volt) befalása és nyilvános pelenkacsere után hazaindultunk. A túra keretesre sikeredett. Juli a hazaúton végig aludt, én pedig csak a hídnál ébredtem fel, hogy lássam a lemenő nap aranyló fényét. Igazán jó kis hétvége volt.

További képek ITT!

Trassenheide – Lepkefarm

Úgy hirdetik errefelé, hogy itt a szigeten van Európa legnagyobb lepkefarmja (na persze nem szabadtéri). Ugyan én annyira nyúl vagyok, hogy még egy sima éjjeli lepkétől is megijedek, ha egy szobába vagyunk összezárva, mégis úgy gondoltuk, hogy érdekes lesz mindhármunknak szombat délután pillangókat nézegetni szerte a világból. A lepkefarm gyakorlatilag egy több mint 5000 négyzetméteres sátor, ahol 2500 lepkefaj éldegél és szaporodik. Mindkét cselekvésüket be is mutatták nekünk szépen.
A sátor bejárata előtt az előcsarnokban felhívták a figyelmünket az ajánlott vetkőzésre. Mivel bent trópusi állatok éldegélnek, ezért 27 fok van, és 80 százalékos páratartalom. (Kint 12 fok körül lehetett, páratartalom passz, de semmiképp sem 80%.) Belépve a sátorba ezek a tényezők azonnal pofán is csapják az embert, de még a fényképezőt is. Egyből feltűnt, hogy lélegzünk, a fényképezőgépnek pedig a lencséje teljesen elhomályosult. Pár percen belül ember és gép is megszokta a klímát és már csak a lepkékre és a növényekre koncentráltunk.

bambuszkák

A sátorba rengeteg növényt ültettek, banánt, bambuszt, fikuszt és persze sok számomra ismeretlen fajtát is, és azoknak a virágaira, leveleire, törzsére szállnak rá a lepkék. Virág alakú lepkeetetők vannak nagy rendszerességgel kihelyezve, bennük egy-egy karika narancsszelet és egy darabka banán, amire lelkesen száll a lepkehad. Tenyérnyi színes „szárnyasok” kevertek-kavartak mindenfele, kék, piros, fekete, barna árnyalatokban, ilyen-olyan mintákkal. Kaptunk hozzájuk egy tájékoztatót, hogy beazonosíthassuk a fajtákat.

A banánlepke és a fehér fanimfa uzsonnázik

Amikor épp nem voltam berezelve, hogy rámszáll egy lepke, akkor egész élvezhető volt a séta, Juli és Zsolt végig kellemesen és bátran nézelődtek. A pindur imádja a növényeket, szóval neki már önmagában a sok zöldség paradicsomi volt, a lepkéket pedig szerette volna megfogni. 

A banánlevél alatt lehet hűsölni

A lepkeélet körforgása úgy alakul, hogy első állomásként van a lepke (persze ez ugye mindig relatív, hogy mi is van előbb). Az szexuális kapcsolatot létesít egy másikkal, lerakja a nőstény a petéket, azokból szépen lárvák lesznek, aztán bebábozódnak, majd újra kész a lepke. Mi ebből a körforgásból a petéket és a lárvákat nem láttuk. Láttunk lepkéket külön, lepkéket összeforrva, és bábokat is.

Nagymormon és a skarlátvörös fecskefarkú jól érzik magukat

A bábok a sátor hátsó traktusában egy elkerített fedetlen üvegkalickában laknak. Spárgákra kifeszítve lógnak a különböző fajták, hogy aztán kibábozódjanak, és kirepüljenek a többiekhez. Ha valami, ez igazán volt egyszerre érdekes és gusztustalan. Zsolt az egyik bábnál látni vélte, hogy megmozdult. 

metálbábok

A záróakkord a sátor kijáratánál egy Ara papagáj. Egy éves, mint a lányunk, kb. méretre is akkora, csak a lányunk sokkal többet beszél.
Ha a kiállítás során nem láttunk elég különlegességet, akkor még gyönyörködhettünk a sátron kívül a múzeumban 30 centis botsáskákban, a skorpiókban, a madárpókokban. Szerencsére mind vagy gombostűzve, vagy terráriumban tárult elénk.
A kiállítás bebizonyította számomra, hogy nem véletlenül kerültem el messziről a biológus pályát, mégis roppant jól éreztük együtt magunkat, ide egyszer az életben igazán érdemes eljönni egy kicsit borzongani, vagy éppen élvezettel nézelődni.

Van még pár kép, azokat ide kattintva meg tudjátok nézni. A képaláírások szakszerűségét bocs, de nem tudom garantálni, németből fordítottam a lepkék neveit.

Ódzkodnak a németek az űrverseny örökségétől

Ez a cikk az origon jelent meg otthon ma. Felhívnám a figyelmeteket benne két dologra, idézem a cikkből:
"A globális fegyverkezési verseny ugyanis a Baltikum egy kis, mára szinte teljesen elfeledett szigetén indult útjára"  - ezalatt Usedom szigetét értik :-)
"Usedom, amely egyébként később a híres NDK-s nudista telepekről vált közismertté" - ez a megközelítés is érdekes

És maga a cikk:
Mára már a németek közül is igen kevesen tudják, hogy az ő országukban virradt fel az űrkorszak hajnala. A globális fegyverkezési verseny ugyanis a Baltikum egy kis, mára szinte teljesen elfeledett szigetén indult útjára, ahol a fenyőfákkal övezett laborokban készítették el az első interkontinentális rakétákat. Mivel azonban mindez a nácik irányítása alatt történt, sokan szeretnék örökre elfeledni azt, amire más országokban mindenki büszke lenne.
Hitler hatalomra jutása után a gyors ütemben fegyverkező nácik a civil rakétakísérleteket betiltották, annál lázasabb tempóban folyt viszont a katonai fejlesztés. A hadsereg a rakétákat tüzérségi lövedékként akarta alkalmazni, a légierő pedig rakétahajtású repülőket igényelt. A Balti-tenger partján lévő városka, Peenenmünde mellett épült fel Európa legkorszerűbb rakétatelepe, 300 millió márkáért.




1941-ben a közeli földalatti gyárban készült az Argus 109 torlósugár-hajtómű, ez lett a V-1 (Vergeltungswaffe-1 - megtorló fegyver) néven elhíresült, hivatalosan Fi-103 robotrepülőgép alapja. A 900 méter magasan, 560 kilométeres óránkénti sebességgel Anglia fölé küldött "csodafegyver" sok kárt okozott, de a brit légierő jórészüket hatástalanítani tudta. Von Braun fejlesztette ki a 260 kilométer hatótávolságú A-4 ballisztikus rakétát, a V-2-t is.
Ezt felfelé bonyolult vezérlőrendszer irányította, míg lefelé szabadon repülve hullott a célra, 1 tonna robbanóanyag-terhével. A rakéta 1942-es próbáján 193 kilométer távolságra jutott és 96, majd későbbi tesztrepülései során 189 kilométer magasságba emelkedett - így az első ember készítette tárgy volt, amely az űrben járt.
Miután 1943 augusztusában a szövetségesek lebombázták a peenemündei telepet, a rakétagyártás a Harz- hegység alagútjaiba került, itt a lágerek foglyai dolgoztak. 1944-45 telén von Braun rakétái Angliának tízezres veszteséget okoztak, de a 3000 kilőtt V-2 kétharmadát az angol légierő ártalmatlanná tette, így a "csodafegyver" nem tudta késleltetni az inváziót, sem befolyásolni a háború kimenetelét.



Peenemünde

A második világháború folyamán a V1-es és V2-es rakéták közel 15 ezer embert öltek meg Nagy-Britannia és Belgium területén. Nem elhanyagolható azonban az a tény sem, hogy építésük során közel 20 ezer kényszrmunkás halt meg. A háború után a német rakétaprogramból az amerikaiak ötven láda tervet, száznál több rakétát és magát von Braunt is megszerezték (de a szovjetek sem sokkal maradtak le tőlük).
Bár itt tesztelték az első hosszútávú ballisztikus rakétákat, a helyszín és a helyzet morális ellentmondásai miatt a németek a mai napig nem szeretnek arra emlékezni, hogy a 20. század legjelentősebb technikai áttörésére náluk került sor. A helyszínen látható kiállítást és dokumentációs központot vezető Christian Mühlerdorfer-Vogt szerint "a hely egyszerre volt menny és pokol". Az egykori erőműben látható tárlat a ma Lengyelországgal határos Usedom szigetén tekinthető meg - amely egyébként később a híres NDK-s nudista telepekről vált közismertté. Peenemünde nyitotta meg űrutazások korszakát is: az ott tesztelt eszközök jelentették a később űrrakéták prototípusait is, amelyeket szintén Wernher von Braun vezetésével, de már a NASA laborjaiban építettek meg.
A Scientific American című magazin beszámolója szerint a hasonló helyeket ma más országokban kiemelten kezelnék és ünnepelnék, ám a helyi dokumentációs központ igen szárazon mutatja be a témát, és ezt jelen estben a szegényes finanszírozással indokolják. Az igazgató szerint ennek az lehet a legfőbb oka, hogy a németek az adott történeti kontextusnak köszönhetően egész másként tekintenek a technikatörténetre, mint az angolok vagy amerikaiak.
Erre volt példa az is, amikor idén Szászországban egy iskolát Klaus Riedelről, Peenemünde egyik vezető kutatójáról akartak elnevezni, ám a kezdeményezést hatalmas felháborodás fogadta. A kritikusok szerint ugyanis nem lenne helyes egy olyan emberről intézményt elnevezni, aki a náciknak készített fegyvereket. 1992-ben az egykori kancellár, Helmut Kohl kormányzata is tervezte, hogy megünneplik a helyszín 50. születésnapját, de aztán az angol tiltakozások hatására le kellett mondani a rendezvényeket.
A vita a helyi örökség létjogosultságára is rávilágít, és az igazgató szerint az emlékezés azért is fontos lenne, hiszen a németek ma áttételesen Peenemündének köszönhetően vehetnek részt az európai űrkutatásban. Érdekes módon a mai német űrkutatás - akár annak honlapja - szinte egyáltalán nem foglalkozik a náci rakétagyár örökségével.

Mi a hó????

Szerintem errefele valami csúnya tréfát űz velünk az időjárás. Usedomot általában úgy hirdetik, mint a napsütés szigetét. Ehhez képest, a szerencsétlen aranyeső a házunk előtt február óta próbál kivirágozni, míg végül most sikerült neki és puff mit kapott a nyakába, egy egész éjszakás és majdnem teljes napos hószakadást. Arról nem is beszélve, hogy még mindig télikabátos idő van, és a jelét sem mutatja annak, hogy ez változni akarna. Az itteniek viszont bizonyára optimista népek, mert a strandra kikerültek a strandkosarak, hogy a bátrabbak ücsörögjenek benne és lesüljenek úgy, mint a sítáborban - nyakig.
Mikor a havazás okozta első ájuláson túljutottunk, akkor azért feltűnt, hogy milyen gyönyörűek a hatalmas pelyhek, és a mindent beborító fehérség. Testközelbe kerültünk mindezzel, mert útnak kellett indulnunk kettecskén Julival autóval. Gyakorlatilag üres volt a hűtő és a pelenka is elfogyott. Már maga a kiállás is izgalmas volt (kipörgő kerekek, ilyesmi), de győzött a józan paraszti ész, pár nekifutásra összejött. Az utakon lehetett közlekedni, ami a letakarítást illeti. Kicsit nehezítette a dolgunkat viszont, hogy eltévedt egy tehéncsorda és hol máshol sétáltak volna, mint az úton. Mindegy. A panda daltól Julinak virágos volt a kedve, háromszor egymás után meghallgattuk csak ezt az egy számot a Halász Judit albumon, Juli mindegyik alkalommal kiabálta a megfelelő résznél „panda!”
A hazaút már sokkal durvább volt. Akkora hó esett fél óra alatt, hogy gyakorlatilag lépésben haladtunk. Én hangosan fohászkodtam, Juli pedig hangosan bömbölt, hogy sikeresen hazaérjünk. Vagy az egyik, vagy a másik miatt ez össze is jött. Igaz, hogy az utcánkba úgy tolt be minket egy pasi a végén autóstul mindenestül, de ez már semmiség.
A havazást délután 4-kor (itteni munkaidő végén) elvágták, kisütött a nap és beindult az olvadás. Szegény bácsi a szembeházban egész nap havat lapátolt. Szerintem 5-kor mikor már látszódott az aszfalt itt-ott, sokkot kaphatott. A hó bár hihetetlen tempóban olvad, (nagy darabokban zuhog le a tetőkről) még ma is látszik, úgy nézünk ki, mint egy alpesi falu. Talán nem is bicajtúrán kellene nekünk sem gondolkodni a hétvégére, hanem sífutáson.
Két képsorozatot is csináltunk. Egyet még a havazásban, Julival sétáltunk kettesben, aztán a napsütésben Zsolt elment egyedül is. Felrakok ide párat, a többit pedig megnézhetitek, ha ide kattintotok.

Az aranyesőt még az ág is húzza

Strandkosarak - téves küldemény

Készítjük a 2009-es naptári fotókat, ez lesz december

Milyen riviéra???

Itt vagyunk

Zötty, zötty, zötty, puff, puff és visszatértünk az itteni kerékvágásba. Kicsit nehézkesen ment, mert a jó kis otthoni nyüzsiből és tavaszból, hirtelen egy nagy esőfelhőbe érkeztünk már megint hűvös idővel, és ugyebár a kedves arcok is elmaradtak. Ugyan Birgit, Melanie és az uszis csoport nagyon örvendezett nekünk, szóval egy szavunk sem lehet, de azért a másfél hetes koktélt, amit otthon a családtagokból és barátokból kaptunk, azt nem könnyű lepipálni.
Birgit mondta, hogy ő igazából annyira nem is szeretné, ha messzire költöznénk (ez még csak feltételes mód, egyelőre semmi nincs kilátásban), mert már az ablakunk előtt is olyan jó elmenni. Simán elüldögélt többször is nálunk a héten. De nagyon vidám emberke, kellemes társaság, örülök neki mindig mikor jön, és Juli is nagyon zsiványkodik vele. Zsoltot is megnyugtatta, hogy ne izguljon már egyfolytában a szakvizsga elfogadtatás miatt, majd megoldják valahogy. Azon izgul Zsolt, hogy más a német és a magyar gyakorlati elvárás egy gyerekorvossal szemben, lehet, hogy egy-két dologban neki kevesebb tapasztalata van, mint kellene. Birgit szerint, ha hiányzik még gyakorlata a német rendszer szerint, akkor is kitalálnak valamit. Mikor Zsolt nem volt itt egyik délután nekem megsúgta, hogy a kollégák nagyon szeretik Zsoltot. Állítólag mindig nyugis, kedves, segítőkész, és nagyon igyekszik. Ez tény és való. Az egész hétvégét is végigdolgozta, ügyeletes volt, ki is használta az időt, hogy az adminisztrációval haladjon.

Julinak szemmel láthatólag nem okozott problémát a visszaállás, szépen alszik, eszik, sokat sokat játszik. Mindennap felfedez valami újdonságot. Rájött, hogy le tudja nyomni a kilincset a bejárati ajtón, szóval egyik nap egyszercsak a lépcsőházban találtuk magunkat. A lépcső padlószőnyeggel van borítva, Juli ügyesen rájött, hogy hogyan kell felmászni rá. Egy lépcsőfordulót simán meg is tett felfele, de aztán egy lámpa elvonta a figyelmét. Teljesen elbűvöli, hogy ha megnyomja a kapcsolót, akkor világos vagy sötét lesz. Hosszú perceket tud eltölteni kapcsolgatással. A tegnapi nap felfedezése pedig a műnevetés volt. Rendszeresen műnevet és ezt annyira viccesnek találja, hogy tényleg elkezd nevetni, miközben sikongat is. Ezen persze aztán én is majd megszakadok a nevetéstől.

A retour

Úgy tűnt sima utunk lesz. Nagymami értünk jött, Juli időben ébredt, csomagok már összekészítve várakoztak, mindannyian a lehetőségekhez képest fitten bevetődtünk az autóba. Már kb. az Ecseri magasságában jártunk, amikor bevillant, hogy a BABAKOCSI az bizony otthon maradt. És itt jött a frász. Most mi legyen? Visszamenni már nincs idő. Anélkül viszont hogyan fogok boldogulni? És kint mi lesz nélküle? Megbeszéltük Dórával, hogy stresszelni nincs értelme, meggyőztük magunkat, hogy ez direkt jó így, mert nem kell még a babakocsival is szerencsétlenkedni a metrónál, vonatnál be- és kiszálláskor.

Ferihegyen szépen beálltunk a check-in sorba, amikor is meghallottam ismét a német nyelvet, és belémszállt az érzés, megyek vissza ufónak Kölpinseebe, akinek minden mondatot meg kell rágnia, mielőtt kiköpné és még így sem biztos, hogy érthető leszek. Sebaj, meghátrálni nem szabad. A check-in pultnál a pasi Julit könnyen, engem nehezen talált meg a kompjúterben, kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy Juli hogyan utazott volna egyedül.
Beszállás, felszállás egyszerűen ment, Juli bealudt a karomban, és egy fél órát biztos szundikált. Utána pedig szórakoztatta a körülöttünk ülőket. Felkapaszkodott az előttünk lévő ülésre, átkukucskált a mögöttünk ülőhöz, piszkálta a mellettünk ülőt, magyarázott, a fejpárna tépőzárát tépegette, jól elvolt. Viszont a leszállás nehezen ment, nem akart egyszerűen szopizni, így kénytelen volt átélni „szárazon” a landolást. Körben az utasok mind csitítgatták, mert rendesen megmutatta, hogy tud ő sírni is, ha valami nem tetszik. A mellettünk ülő néninek sikerült aztán leszerelnie Julit egy csillogó gyöngysorral. Meglátta és attól kezdve újra nyugodt baba lett belőle. A néni pedig látván a sikert, nekünk adta a karkötőjét. Egész jó gondoltam, erre akár egy boltot is lehetne építeni.
Berlinben a múltkor eszeveszett távnak tűnő szakaszok most meglepően rövidek voltak, biztosan a csomagmennyiség miatt. Megint nem volt euróm, de a fémszázas most is bejött, már toltuk is magunk előtt a kiskocsit. Evés, pihi, ez az amaz és elindultunk megkeresni a metrót. Itt már a karomban cipeltem Julit, azt hiszem rég gyúrtam ennyit karra. Időnként egyszerűen muszáj volt megállnom pihenni, a hátamon a vázas hátizsák, Julinak egy külön szatyor kaja és útiholmival, plusz maga a pindur kicsit sok volt. A metrónál nagy nehezen sikerült megkérdezni, hogy melyik út is megyen a főpályaudvarra, és felpattantunk a szerelvényre. Már jól befészkelődtünk, amikor felállított minket egy pasi, hogy a graffitit ami az ablakunkon van, le akarja mosni. Jó rendben. Átültünk a szomszéd négyesbe egy nőhöz, ami totál jó döntésnek bizonyult. Juli kiszúrta a pulcsiján a kötött virágokat közepükön egy-egy gyönggyel és kb. 1 perc után átkéretőzött a vadidegen nőhöz. Az eredménye az lett, hogy végigbeszélgettük a közel 45 perces utat és a nő nemcsak hogy elkísért minket a Hauptbahnhofra, de megfogta Julit amíg jegyet vettem, és fel is rakott minket a vonatra. Mindezt a semmiért, ráadásul kerülőt is kellett miattunk tennie, de azt mondta, hogy van ideje, belefér. Nélküle mondjuk nem is tudom, hogyan boldogultam volna, szerintem sehogy.
A vonaton egy hajszálat sem igen lehetett volna leejteni annyira tele volt, de szerencsére egy gyerek látványa mindig előhívja a mélyen elrejtett udvariasságot az emberekből, egyből lett helyünk, a szomszédunk segített Julit megetetni (közben uzsi idő lett) és Juli persze itt is mindenkivel lepacsizott. Rámászott egy kislányra, az meg ijedtében mozdulni sem mert, lefagyott a komputere. A nagy tömeg Berlin külvárosánál leszállt, mi is felköltöztünk a vonat emeletére. Gurultak a kölesgolyók, ment a pajtáskodás a szomszédokkal. Az egyik házaspárról kiderült, hogy Kölpinseeben szoktak nyaralni, még azt is beazonosítottuk, hogy melyik házban. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd Usedom szigeten látjuk egymást. Végül este 6kor kidőlt Juli, leszállásig szunyált. 7 körül találkoztunk Zsolttal, az utolsó 40 perces szakasz pedig szinte már semmiség volt kocsival.

Jó volt megérkezni, beájulni az ágyikónkba, nyugtázni, hogy szuper jófej a lányunk, ezt is kibírta.

Honi szumma

Azok kedvéért, akikkel nem sikerült otthon találkozni.
Simán hazaérkeztünk, 15 óra alatt levezettük a Kölpinsee – Budapest távolságot (13 óra alatt megtehető a táv, csak mi Brnonál egy hatalmas karambol miatt két órát vesztegeltünk). Juli végigaludta az utat, csak akkor ébredt fel, amikor útközben megálltunk. Otthon már a lakásunkban vártak minket Zsolt szülei, és gyakorlatilag innentől kezdve nem is nagyon voltunk többet egyedül, mindig volt egy kis pezsgés körülöttünk, amit persze totál élveztünk, vagyunk mi egyedül amúgy eleget Kölpinseeben.
Húsvét hétvégéjét Pécsen szerettük volna tölteni, de Julinak 39 fok fölé ment a láza, úgyhogy nyaraltunk Pesten Zsolt szüleinél az Ecseki Panzióban. Anyuék nagyon szerettek volna látni minket, de mivel mi nem tudtunk menni, hát jött a hegy Mohamedhez és húsvét hétfőn felutaztak Pestre. Apa kedden visszautazott a munka miatt, anya viszont szerdán is maradt, sőt a hétvégén újra felutazott hozzánk, hogy a dalrepertoárjába bevezesse Julcsit és segítsen nekünk.
Elég sok apróbb-nagyobb teendőnk volt otthon. Zsoltnak az első napon kikapta egy szájsebész a bölcsességfogát, amit már irdatlanul fájlalt, illetve intézgette a gyermekgyógyászat szakvizsga elfogadtatáshoz szükséges papírokat a korábbi munkahelyein, a minisztériumban, az egyetemen. Igazán nem unatkozott, jó sokat izgult a hivatalos ügyek miatt.
Mi Julival napközben nosztalgia sétákat tettünk az otthoni kedvenc útvonalamon, elugrottunk a védőnőhöz, ügyet intéztünk és készültünk a szülinapi zsúrra. Mindkettőre.
28-án összegyűlt nálunk Zsolt nagyija, szülei, tesója, illetve a nővérem Katussal és Marcival Pécsről. Tortáztunk, Juli körül forgott az élet, amitől ő szemmel láthatólag teljesen felvillanyozódott. Falatozott a tortából, kezet mosott a gyümölcssalátában, dobálta ki az almadarabkákat belőle, és közben vigyorgott, dumált, jól érezte magát. Megint megmutatta, hogy tud már kapaszkodás nélkül is állni.
A másik zsúr egy egész ribi-eseménysorozatot zárt le. Szerdán Márti és Kinga szülinapi ajándékaként színházba mentünk (én alakítottam Mártit, aki ekkor pont Dublinban húsvétolt Jucinál), a Nápolyi kísérteteket néztük a Radnótiban. Kísértet nem volt, de vidámság igen, felfokozva ásványvízzel és pereccel a szünetben. Csütörtökön ribitalálkozó volt olyan létszámmal, mint a régi szép időkben a disszidálás-sorozat előtt. Márti hazajött a dublini kiruccanásról, Hugi Barcelonából, hozta a tesókáját és Péter Ágit is, Vicus Füredről érkezett és hát a stabil tagok, Timi, Sori, Kingu sem hiányozhattak. Végül vasárnap volt a barátokkal a fergeteg parti. Juli korosztályából (egész véletlenül…) csak fiúk jöttek el, Máté volt az igazi nagyfiú a csapatban, simogatta a kicsiket, bevezette Julit a kölesgolyó evés műfajába, dobálta a lufikat, jött-ment a szobában. Erik hét hónaposan állva kapaszkodott az asztalba, mindent és mindenkit alaposan megszemlélt (a kezével), Bruni és Viktor pedig a három hónapjukkal mindezt hihetetlen türelemmel és éberséggel figyelték. Julcsi sokat-sokat mosolygott, falatozott, kicsit dülöngélt Halász Jutkára, örült a nagyon szuper ajándékoknak, élvezte a többi gyerek társaságát.
Másnap még a bátyámék is befutottak Lénával és Blankával, kicsit játszott a három lány. Este pedig Banya is beugrott hozzánk. Vacsi után kidobta a taccsot, amiről aztán kiderült, hogy minket leszámítva általános jelenség volt a vasárnapi buli többi résztvevőjénél is. Valahogy rárepült egy jó kis vírus mindenkire és úgy tűnik, szedte az áldozatait. Sajnálom azokat, akik lebetegedtek, de örülök, hogy mi ezt megúsztuk Julival, mert összeszorított szájjal és farpofákkal utazni egy teljes napot nem biztos, hogy klassz lett volna.

Ez a pár nap hihetetlen tömény és egyszerűen szuper volt, már alig várom, hogy három hónap múlva újra hazamenjünk. Addig pedig előre uzsedári Usedom.