2008. június 17., kedd

Utolsókat rúgjuk

Közeledünk a nyári szünethez, lassan véget érnek a kedves kis programjaink.
Elke, a babaúszás tanárnéni hat év után úgy döntött, hogy a hétvégén abbahagyja a babaúszást és helyette szeptembertől Berlinbe jár jógaoktató továbbképzésre. Lesz valaki más oktató szeptembertől, de azért gondolom az nem lesz ugyanaz. Alapvetően Elke miatt jártunk ilyen szép rendszerességgel, amúgy az ember a vasárnap délelőttjét nem feltétlenül egy uszodában töltené el. Vagy legalábbis nem minden vasárnap. Elbúcsúztunk tehát Elkétől, remélve, hogy azért ez a kapocs nem szakad meg, mert Elke sugárzó egyéniség.
A kóruspróbák is lassan végetérnek. Június 28-án zengedezik a kórus a benzi templomban, arra még most sokat-sokat gyakorolnak, de aztán 28-a után bezárul ott is a bazár. A koncert biztosan gyönyörű lesz, zenekari kísérettel és szólókkal adják elő Haendel: Utrechti Te deumját és Bach: „Erschallet ihr Lieder” darabját. Már most is jól szól mindkettő. Lesz záróbuli is, de még akkor Julival otthon leszünk. Úgyhogy egy kis hazai pálinkával és pogácsával elköszöntünk a kórustagokkal egymástól, üdvözletüket küldik Magyarországra és várnak szeptemberben vissza. Úgy legyen.

2008. június 14., szombat

Vau-vau



Kiderült, hogy ez a szó univerzális. Az összes négylábúra vonatkozik, legyen az ló, szamár, disznó, macska, nyúl vagy éppen kutya. Mindez persze egy lassan 15 hónapos gyerek fejében van így. Hiába mutatjuk neki a könyvekben a különböző állatokat és szinkronizáljuk is őket, röfögünk, nyerítünk, galambturbékolást utánzunk, mekegünk, gyermekünk ránknéz és diadalmas tekintettel közli: vau-vau.
Az ő szemszögéből nézve ma megnéztünk pár vau-vaut élőben, egy közeli élelmes gazda tanyáján, aki beengedi az embereket a kertjébe, ezért belépőt szed, és megnézhetjük hogy élnek az állatok. Egyszeri beruházással vett hintát, csúszdát, játékokat, épített egy mini golf pályát, ezekkel az eszközökkel sok teendője nincs, viszont a belépővel kitermeli az állatok táplálékára valót. Ügyes húzás. A „városi” vagy mondjuk inkább fürdőhelyi gyerekek nem találkoznak mindennap kecskével meg szamárral, örömmel simogatják a szelíd, gyerekekhez szokott állatokat.
Julcsi is lázbajött a vau-vauktól. Minden állathoz közel akart férkőzni. Még a disznókhoz is. Mindegyiket megetettük, megsimogattuk.





 A szamár volt a kedvence, még a homlokát is odadugta volna legnagyobb szeretete jeléül Juli, de a szamár annyira nem volt szamár, hogy ezt hagyja. Végül a játékokat is kipróbáltuk, aztán valahogy nagy nehezen kitereltük a lányt a farmról, amit nagyképűen „ranch”-nek neveznek.

További képek ITT

2008. június 11., szerda

Dobos – másodszor

Az egyik kórustársam Brigitte és Zsolt egy napon születtek – igaz 24 év különbséggel. Brigitte meghívott minket a zsúrjára, és azt kérte, ne vigyünk ajándékot csak talán egy csokor virágot. A dupla szülinap azért úgy gondoltam, hogy elég apropót szolgáltat ahhoz, hogy egy újabb kísérletet tegyünk a Dobos torta elkészítésére. Már előre leszögeztem, ha most sem sikerül, akkor soha többet nem próbálkozom ezzel a süteménnyel. Végülis nem kell belegebedni minden egyes szülinapba.
A terv egyszerű volt. Futok, és míg Zsolt dolgozik, sütök. Ehhez képest mikor visszaértem az erdőből, Zsolt és Birgit vidáman teáztak. Óóó gondoltam. Ebből hogyan lesz így sütés? Mindenesetre este fél 10 körül nekiálltam az előkészületeknek, és aztán egyszercsak észrevettem, hogy mindhárman sütünk. Birgit átvette az irányítást. Pakoljunk el, mérjünk ki mindent, rendezettség, precízió kell, hisz Németországban vagyunk, nem a fülledt délen. Nagy segítség volt amúgy, mert a mindentnyitó kulcsával megkaparintottunk egy robotgépet a klinika tankonyhájából (nem kellett a tojáshabot kézzel felverni), egy edényt, amiben habot tudtunk verni, és egy sütőlapot a tortalapok sütéséhez. És akkor lassan beindultak a folyamatok. 6 tortalap helyett 5-re volt elég a massza, de sebaj, ez részletkérdés. Sültek szépen szinkronban a lapok, hol vékony lett hol vastag, közben készült a csokikrém, mi pedig kezdtünk fáradni. De beláttuk, hogy egyszerűen muszáj megcsinálnunk a sütit, mert másnap nem lesz rá időnk, energiánk. Oké. Akkor kenjük meg a lapokat, szórjuk meg az oldalát őrölt mogyoróval és készítsünk cukormázat. Hát persze. Birgit kétségbeesett, ezt a karamellizálást nem lehet megcsinálni. Dehogynem, nyugtatgattuk, hát a könyvben is ott van, menni fog. Mindenki tudja a feladatát? Zsófi olvasztja a cukrot és kiönti a piskótára, Zsolt és Birgit szeletekre vágja. Előre bevajazott kések bekészítve, még a szeletelés irányát is lefixálták egymás között, de pont jókor, mert már ki is öntöttem a cukrot. És akkor indult a haddelhadd. Cukor szokás szerint ragad és nyúlik, minket hármunkat pedig hihetetlen nevetés fogott el. De ezúttal a cukormáz egész tűrhető lett. Felrakosgattuk a tortára a szeletkéket, amikor is jött a slusszpoén Berbel nővér személyében. Belépett a lakásunkba és elcsukló hangon kérdezte, hogy ég-e nálunk valami. Fél 1kor egy ijedt nővérkével találkozni nem mindennapi esemény. Néztem rá bután, dehogy ég, miért égne, jöjjön be, nyugodjon meg. A tűzriasztó bekapcsolt nálunk állítólag, amit a nővérek észleltek, és már ki is hívták a tűzoltóságot. Nálunk nem szólalt meg az érzékelő, béke és nyugalom honolt. A nővérke szaladt vissza a főbejárathoz, a tűzoltókhoz. Birgit és Zsolt utánamentek, hogy lecsillapítsák a kedélyeket. Sikerült és ezennel átcsúsztunk a szülinapba, fel is köszöntöttük Zsoltot.



Másnap a kalandosan elkészült torta nagy sikert aratott, volt aki fel is ismerte, hogy mit eszik. Mi is derekasan letoltunk egy-egy szeletet. Viszont az biztos, hogy egy pár hónapig ilyen tortát tutira nem sütünk.

2008. június 2., hétfő

Séta – pogi – séta

Szombat – a hétvégénk egy napra zsugorodott, mert Zsolt ügyelt pénteken és vasárnap is. Ezt az egy napot viszont teljes értékűen kihasználtuk. Délelőtt még a tízórai előtt útnak indultunk Zsolt hátán hátizsákban Julcsival. Nem kell semmi extrára gondolni, csak a helyi erdőbe mentünk, azt még mindig nagyon szeretjük. Hihetetlen, hogy megváltozott az erdő képe ahhoz képest, amit érkezésünkkor februárban láttunk. Sűrű, zöld aljnövényzet nőtt, nem lehet átlátni a fák között, a fák mind kilombosodtak, virágzik a gyöngyvirág, a nefelejcs, tele van élettel a föld, a levegő.





Persze a turisták is felütik már a fejüket, a kontrás bérelt bringákon lihegve kapaszkodnak felfelé, ha véletlenül egy dombszerű szembejön. Az úton egész sokan tudunk időnként lenni, mindenfelé hallani, hogy „Achtung, Achtung”, ami ebben a kontextusban a szánkódombról ismert „pálya, pálya”, vagy a kínai piacos „vigyázz kocsi vigyázz” kifejezésekkel egyenértékű.
Juli a séta során boldog-boldogtalanra vigyorgott, aminek persze a többség úgy megörült, hogy leállt egy-két szót váltani velünk. Ilyeneket, hogy „Óó de jókedvű valaki. Persze, ha engem vinnének hátizsákban, én is jókedvű lennék.” Meg a másik: „jaj de aranyos kis csöppség, de ugye már eléggé fáradt?” Persze próbálunk makogni valami megfelelő választ. Azt hiszem, általában lengyelnek néznek minket, mert azt érzékelik, hogy nem vagyunk németek, és ugyebár a lengyelen kívül más turista mutatóban sem akad.
Juli alvásidejére hazaértünk, és míg ő horpasztott, mi megsütöttük a túrós pogácsát. Elvileg Tilohoz, Cathleenhoz és gyerekeikhez mentünk volna délután grillezni – ők a zenészcsalád az úszásról -, de aztán az uccsó pillanatban lemondták, mert a gyerekekkel volt valami nyűg. Egyáltalán nem bántuk, hogy édes hármasban tölthetjük a délutánt, viszont addigra már a dupla adag pogácsa (ismerjük az evési képességeinket, ezért a szimpla adaggal nem akartunk kísérletezni) bizony a tepsiben kisülve várt a további sorsára. 



Pogit sütni nem bonyolult, a lényeg, hogy egy nappal a sütés előtt össze kell gyúrni a tésztát és többször kinyújtani, pihentetni. A nyers tészta isteni finom, most is összefut a gondolatára a nyál a számban. Kinyújtottuk, bevonalkáztuk a tetejét, hogy szalonnás legyen, szaggattuk, tojássárgája került a tetejére és már repült is a sütőbe. A lakást elöntötte az az illat, amit még gimiben éreztem a büfében. Friss, illatos pogi. Hmmm. Most már jó lesz újra hazamenni.
Délután a változatosság kedvéért az ellentétes irányú erdőbe sétáltunk, útba ejtve közben a tengerpartot. Már három hete fúj megállás nélkül a szél, azóta nem tudunk lejönni a strandra játszani, most is megállapítottuk, hogy nem embernek való az időjárás. Hiába süt ragyogóan a nap, a szél hűvös, pulóvert nem árt felvenni. 18-20 fok van napközben, este 12-13. A dél-német (vagy a magyar) kánikula ide egyáltalán nem ér el.



Mikor az erdőből kijövet egy betonúthoz értünk, gondoltuk, hogy a pindurt is hagyjuk kibontakozni. Kivettük a zsákból, hogy sétálgasson. A német puszta keltette fel leginkább az érdeklődését, de nem volt kedve állva imbolyogni, kúszott a kb 20 centis fűben, tépdeste a szálakat, megfigyelte az összes virágot, szürkévé varázsolta a harisnyáját.



Az biztos, hogy neki fantasztikus ez a vidék. Testközelben lehet kutyákkal, macskákkal, fákkal, virágokkal, minden állattal és növénnyel, ami a természet része. Most ott tartunk, hogy ha egy cica, kutya, bármely állat vagy gyerek képét meglátja az újságban, puszilgatni kezdi. Remélem, nem kell hozzászoknom a gondolathoz, hogy lesz kutyánk és / vagy macskánk is. Azt hiszem, mindkettő szőrére allergiás vagyok és talán Zsolt is.
Valahogy aztán visszaimádkoztuk a kisembert a zsákba, hazaérkeztünk, és megdézsmáltuk a pogit. Nyugodt, békés, nagyon kellemes napunk volt.

2008. június 1., vasárnap

Macher Marci megszületett

Isten hozott közöttünk kicsi baba!