Séta – pogi – séta

Szombat – a hétvégénk egy napra zsugorodott, mert Zsolt ügyelt pénteken és vasárnap is. Ezt az egy napot viszont teljes értékűen kihasználtuk. Délelőtt még a tízórai előtt útnak indultunk Zsolt hátán hátizsákban Julcsival. Nem kell semmi extrára gondolni, csak a helyi erdőbe mentünk, azt még mindig nagyon szeretjük. Hihetetlen, hogy megváltozott az erdő képe ahhoz képest, amit érkezésünkkor februárban láttunk. Sűrű, zöld aljnövényzet nőtt, nem lehet átlátni a fák között, a fák mind kilombosodtak, virágzik a gyöngyvirág, a nefelejcs, tele van élettel a föld, a levegő.

Persze a turisták is felütik már a fejüket, a kontrás bérelt bringákon lihegve kapaszkodnak felfelé, ha véletlenül egy dombszerű szembejön. Az úton egész sokan tudunk időnként lenni, mindenfelé hallani, hogy „Achtung, Achtung”, ami ebben a kontextusban a szánkódombról ismert „pálya, pálya”, vagy a kínai piacos „vigyázz kocsi vigyázz” kifejezésekkel egyenértékű.
Juli a séta során boldog-boldogtalanra vigyorgott, aminek persze a többség úgy megörült, hogy leállt egy-két szót váltani velünk. Ilyeneket, hogy „Óó de jókedvű valaki. Persze, ha engem vinnének hátizsákban, én is jókedvű lennék.” Meg a másik: „jaj de aranyos kis csöppség, de ugye már eléggé fáradt?” Persze próbálunk makogni valami megfelelő választ. Azt hiszem, általában lengyelnek néznek minket, mert azt érzékelik, hogy nem vagyunk németek, és ugyebár a lengyelen kívül más turista mutatóban sem akad.
Juli alvásidejére hazaértünk, és míg ő horpasztott, mi megsütöttük a túrós pogácsát. Elvileg Tilohoz, Cathleenhoz és gyerekeikhez mentünk volna délután grillezni – ők a zenészcsalád az úszásról -, de aztán az uccsó pillanatban lemondták, mert a gyerekekkel volt valami nyűg. Egyáltalán nem bántuk, hogy édes hármasban tölthetjük a délutánt, viszont addigra már a dupla adag pogácsa (ismerjük az evési képességeinket, ezért a szimpla adaggal nem akartunk kísérletezni) bizony a tepsiben kisülve várt a további sorsára. 

Pogit sütni nem bonyolult, a lényeg, hogy egy nappal a sütés előtt össze kell gyúrni a tésztát és többször kinyújtani, pihentetni. A nyers tészta isteni finom, most is összefut a gondolatára a nyál a számban. Kinyújtottuk, bevonalkáztuk a tetejét, hogy szalonnás legyen, szaggattuk, tojássárgája került a tetejére és már repült is a sütőbe. A lakást elöntötte az az illat, amit még gimiben éreztem a büfében. Friss, illatos pogi. Hmmm. Most már jó lesz újra hazamenni.
Délután a változatosság kedvéért az ellentétes irányú erdőbe sétáltunk, útba ejtve közben a tengerpartot. Már három hete fúj megállás nélkül a szél, azóta nem tudunk lejönni a strandra játszani, most is megállapítottuk, hogy nem embernek való az időjárás. Hiába süt ragyogóan a nap, a szél hűvös, pulóvert nem árt felvenni. 18-20 fok van napközben, este 12-13. A dél-német (vagy a magyar) kánikula ide egyáltalán nem ér el.

Mikor az erdőből kijövet egy betonúthoz értünk, gondoltuk, hogy a pindurt is hagyjuk kibontakozni. Kivettük a zsákból, hogy sétálgasson. A német puszta keltette fel leginkább az érdeklődését, de nem volt kedve állva imbolyogni, kúszott a kb 20 centis fűben, tépdeste a szálakat, megfigyelte az összes virágot, szürkévé varázsolta a harisnyáját.

Az biztos, hogy neki fantasztikus ez a vidék. Testközelben lehet kutyákkal, macskákkal, fákkal, virágokkal, minden állattal és növénnyel, ami a természet része. Most ott tartunk, hogy ha egy cica, kutya, bármely állat vagy gyerek képét meglátja az újságban, puszilgatni kezdi. Remélem, nem kell hozzászoknom a gondolathoz, hogy lesz kutyánk és / vagy macskánk is. Azt hiszem, mindkettő szőrére allergiás vagyok és talán Zsolt is.
Valahogy aztán visszaimádkoztuk a kisembert a zsákba, hazaérkeztünk, és megdézsmáltuk a pogit. Nyugodt, békés, nagyon kellemes napunk volt.