Kórustalálkozó

Ezen a kicsi szigeten olyan kórusélet van, mintha nem is az üveghegyen túl laknánk. A hétvégén a sziget összes énekkara találkozott, ami azt jelentette, hogy fellépett a zinnowitzi, a koserow-benzi (ez a miénk), a heringsdorfi, az Usedom városi evangélikus kórus és a lelkészek kórusa. (Itt a többség evangélikus.) Ezenkívül pedig a szigeten működik egy fúvószenekar is, ők is bemutatták a tudományukat. Az énekkarok egyenként és közösen is énekeltek, fúvós vagy zongora kísérettel, volt mindenfajta formáció, amit csak 1,5 órában elképzelni lehet. Az egész estét egy túlbuzgó karnagy fogta össze, aki azért ilyen lelkes, mert most érkezett Greifswaldból és tele van tettvággyal - nagyon fárasztó ember. Kicsit számomra megterhelő volt, hogy délután 3-től 7-ig próbáltunk, igaz volt kávé- és sütiszünet, sőt még zsírosdeszka is, 7-kor pedig kezdődött a koncert. A koncert szerintem kicsit vegyesen sikerült, a mi kórusunk például jó volt, de már nem is tudom melyiknél szabályos fizikai fájdalmat éreztem, amikor megszólaltak. Az usedomi énekkar karnagya, aki egyébként az ottani templom kántora is, egy igazi megöregedett hippi benyomását keltette, hosszú ősz haj és szakáll, kerek szemüveg, és ennek megfelelően laza is volt. Volt olyan darabjuk, amikor a férfiszólam – azaz a karnagy egymaga – csak annyit énekelt, hogy pam-pam-pam, míg a női szólamok időnként sikítottak egyet. Ez a rész nagyon vicces volt, de a koncert végén már tűkön ültem, hogy mehessek. Egy teljes délután bőven elegendő volt a dalolászásból, a koncert után szárnyaltam hamar haza a pici családkámhoz.

A kóristalány hazaért

A szülinapok

Elképesztő lassan készülődtünk vasárnap reggel. Tízórai, ebédfőzés, ajándékcsomagolás, 11-kor, amikor már ott kellett volna lennünk a buliban, még javában tevékenykedtünk. Indulás előtt még felhívtam Melanie-t, hogy jobban vannak-e, Oszkárnak a héten tüdőgyuszija volt, tutira mehetünk-e hozzájuk. Na a hideg zuhany ekkor ért csak igazán, kiderült, hogy a buli már előző nap lezajlott. Ez olyan sokkhatásként ért, hogy köpni-nyelni sem nagyon tudtam. Kibogoztuk, hogy a félreértést a német nyelv okozta. Sonnabend németül szombatot jelent és nem vasárnap estét. Ráadásul én régóta (hetek óta) hittem teljes meggyőződéssel, hogy a buli vasárnap lesz. Nagyon szégyelltem, hogy az egyetlen igazi itteni barátnőm bulijáról lecsúsztunk egy félreértés miatt. Pláne úgy, hogy nagy lendülettel készültünk rá. Ebben a hangulatban, ölünkben a salátástálban a dobmentes csokitortával, 1,5 órás késéssel indultunk otthonról.
Heikénél a ragyogó napsütésben, a kertben álltak az asztalok, a népek vidáman ebédeltek, gyereksereg rohangált. Egy héthetes kisfiú volt a legfiatalabb, Juli követte őt korban, aztán egy hároméves kislány és nagyobb 8-10 évesek jöttek. Juli Franzot, Heike 8 éves fiát nagyon szereti. (Ez a kisfiú emelte őt föl legutóbb úgy, mint ahogy a macskáját szokta.) Vele játszott egy kicsit, legózott, meg a macskát simogatta és követte mindenhová. Aztán nagyon nagyon nehezen, apukája karjaiban elaludt és leraktuk egy csendes szobába pihenni. A felnőtt társaság teljesen vegyes volt, ott volt a korábban a klinikán dolgozó bőrgyógyász a családjával, a helyi lelkész a fiával, Lübeckből egy barátnő a családjával, Britta és Anette, a pszichocsajok, és még ki tudja, hogy kik voltak a többiek. Mindenesetre kellemes csapat jött össze, a gyerekek egymást nyúzták, a felnőttek pedig nyugodtan tudtak fecsegni. Heike nagyon örült a bicajdudának és a csokis sütinek is, tényleg látszott rajta, hogy veszi a lapot. Julcsi 4 után ébredt, kapott joghurtot és átautóztunk Melanie-ékhoz. Ha már a buliról lecsúsztunk, azért az ajándékokat odaadtuk, és a kicsik tudtak játszani Oszkár menő új homokozójában. Szórták rendesen a homokot, ahogy kell. Mondjuk Juli számára ennél a virágágyás lényegesen érdekesebb volt a csigákkal és egyebekkel, de mivel Oszkár nem mehetett bele, ezért Julcsinak sem engedtük meg, hogy ne törjön ki a patália. Aztán 6-kor hazamentünk, hogy ki-ki nyugalomban végezhesse a maga esti kis rutinját. Nagyon tömény, de végül igazán jó kis napunk lett.

Születésnapi készülődések

Tudtuk előre, hogy a mostani hétvégénk nem az egyhelyben ücsörgésről fog szólni. Szombat egész délutánra és estére kóristává váltam, vasárnap pedig kettő szülinapi zsúrba is hivatalosak voltunk. Délelőtt 11-től Heike (a pszichológusok főnöke), 3-tól Oszkár és Melanie ünnepelte magát.
Emiatt az egész hetünk a születésnapi készülődésről szólt. Hétfőn a „nagyvárosban”, Greifswaldban megvettünk Julival egy felfújható gumimedencét Oszinak, hogy akkor is tudjon pancsolni, ha a tenger még hűvös. (A tengerparton elemi erővel vonzza őt a víz, csak éppen az még nem olyan hőfokú, hogy egy egyéves beletrappolhasson.) Melanie pedig kapott egy kalapkát, hogy míg a kisfia pancsol, ő is védve legyen a napon, illetve kitaláltam, hogy kapnak közösen egy képet bekeretezve kettőjükről, amit a tengerparton fotóztam pár nappal korábban. Ehhez a keretet szintén beszereztem a greifswaldi portyán. Heikének is próbáltunk vicces bicajcsengőt venni, vagy gondoltam, hogy esetleg szalvétatechnikával készítünk neki egy képet, vagy egy tálcát, de se csengőt, se szalvétaragasztót nem kaptam. A hobbibolt nem jött velünk szembe az utcán, a papírboltokban meg elnézően csóválták a kérés hallatán az eladónők a fejüket. Kedden a délutáni sétánk során egy új úton eljutottunk Koserow (ejtsd: kozeró) falucskába. Ez a szomszéd falunk, ide járunk bankba is, gyógyszertárba, Schleckerbe, szóval kicsit fejlettebb, mint Kölpinsee. Beleütköztünk egy bicajboltba, ahol egyrészt megnéztük tájékozódásképpen, hogy mennyibe kerül egy női trekking bicaj, gyereküléssel, és sisakkal, másrészt pedig felfedeztünk egy ragyogó bicajkürtöt. Sajnos nem vittünk pénzt egyáltalán, szóval szerdán ismét vissza kellett térnünk. A képet is előhivattuk, úgyhogy az ajándékok készen álltak.
Már csak a beígért magyar sütit kellett megsütnünk Heikének. Lapozgattuk a szakácskönyveinket és a drága uram kiötlötte, hogy Dobos tortát süssünk. A receptet elolvasva a dolog nem tűnt bonyolultnak, hát miért ne, persze csináljuk. Péntek este sütöttük meg a tortalapokat. Míg futottam, Zsolt előkészített minden hozzávalót és felverte kézzel(!) a tojásfehérjéket. Megérkeztem, átvettem tőle a stafétabotot, ő meg szintén elment futni. Összeállt a tészta és elindult a sütés. Kicsit kicsi lett egy-egy lap, de ezen nem izgultunk, nem a méret a lényeg. Szombat este pedig a kórusszereplés után jött a krémkészítés, összeállítás. Tudtuk, hogy kint lesz a buli, ezért tojásos krémet nem mertünk csinálni, maradt a főzött csokikrém. Elkészült, viszont olyan folyós lett, hogy a lapok úsztak a csokitengeren a tányérban. Ezen a ponton kicsit elkapott minket a röhögés, na gondoltuk, szép kis torta lesz ebből. Átpakoltuk egy határozott mozdulattal az egészet az egyik lapos aljú salátástálunkba, hogy az oldala megfogja a tortát és a krémet. Már csak a dobot kellett elkészítenünk. A recept szerint ez tök egyszerű. Megolvasztod a cukrot, ráöntöd egy piskótalapra, és bevajazott késsel felszeleteled. Csak azt nem mondja a recept, hogy a cukor nyúlik, forrón vágni művészet. Az összes késünket kipróbáltuk, hátha valamelyikkel könnyebb lesz még megszilárdulás előtt felszeletelni a dobot, de amikor keresztül-kasul cukorszálak tekeregtek, Zsoltnak égési sérülése lett, sőt kettő darab nyolcad dob egymáshoz ragadt, na akkor már tényleg nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, és végül hahotáztunk saját magunkon. Úgyhogy a Dobos torta á la Ecseki az egy dob nélküli, salátástálban szervírozott, reszelt mogyoróval megszórt csokissüti lett.
Jöhetett a vasárnap a szülinapokkal, mi készenálltunk.

Hideg Zsófi

Hideg Zsófia Németországban a fagyosszentek közé tartozik, itt a mi három fagyos szentünkhöz képest öt van, kettő extra (Sophia és Mamertus). A népi mondás szerint Zsófia zárja a fagyos időszakot, utána érdemes ültetni, mert akkor már nincsenek éjszakai fagyok. Ami közös itt és otthon is, hogy 15-én van a napja, bár errefele a névnapokat nem ünneplik. Azért Melanie és Birgit tudta, hogy mi a dörgés, szóval mindkettőjükkel koccintottunk egyet, sőt Birgit bevállalta, hogy pásztorolja Julit, amíg mi elmegyünk ünnepelni. Vacsizni mentünk a „Bricklebrit” (Aranyat tüsszentő csacsi) étterembe, az Achterwasser tó partjára. Néztük a naplementét, hogy hogy esik bele a sajt a vízbe, és finom halacskát ettünk. Itt az üveghegyen is túl olyan isteni vacsorát kaptunk, hogy mind a 10 ujjunkat megnyaltuk. Spárgás, epres lazacot és szalonnás lepényhalat ettünk tepsis krumplival. A borocska sem maradhatott el, és persze a csodálkozás a pincérek részéről, hogy magyarok vagyunk szintén megvolt. De mindez finom volt, mi meg élveztük, hogy ismét kiszabadulhattunk önként vállalt palackunkból.
Mindenkinek köszi, aki felköszöntött!

Hétköznapok

Általában hasonlóan telnek a napjaink. Reggel Julcsi ébreszt minket 6-7 között, valahogy összevakarjuk magunkat, Zsolt elmegy dolgozni. 9 körül hozzávetőleges rend van a lakásban, mi pedig Julival tulképp készenállunk a napra. Ilyenkor vagy sétálunk egyet tízórai után, vagy bevásárolunk, intézkedünk stb. Fél 12 körül hazaérünk, kb. délben van az ebéd, és aztán szunya. Általában 2,5-3 órát alszik Juli, ezalatt újra rendberakom a lakást, ha kell főzni főzök, mosok stb. Néha hazaugrik ilyenkor Zsolt és iszunk együtt egy kávét. Ezt nagyon szeretem. 3 körül ébred Juli, kap uzsit, esetleg befut Melanie és Oszkár és elmegyünk együtt a strandra vagy játszóterezni, vagy fröccsözni, kávézni, sétálni, bármi. Zsolt munka után csatlakozik, aztán 6 körül hazajövünk, lassan készülünk az estére.
Az utóbbi időben beiktattunk párszor Zsolttal egy kis sporttevékenységet az estéinkbe. Lerakjuk Julit 8-kor, aztán elmegyek futni először én fél órát, aztán csere, megy Zsolt. Eddig talán háromszor voltunk. Az első kettő halálosnak tűnt, de az utolsó már kicsit jobban ment, és az erdőben futni, pláne most hogy virágzik a gyöngyvirág fantasztikus. Morajlik a tenger, virágillat a levegőben és mindenfelé zöld füvek, fák, rengeteg virág.
Keddenként szépen járok kórusra, este 7.10-kor ér Kölpinseebe a „szervezett turistabusz”, avagy az egyik kórustárs soküléses Toyotával és azzal utazunk 6-an a próbára. A 6. ember a csomagtartóban ül, igaz valamiféle ülésszerű és biztonsági öv ott is van, de azért az a hely inkább büntetés. Elméletileg még van egy ilyen fapad – szintén a kakasülőn. Én a második sorban utazok középen, mint gyerekkoromban is többnyire, kétoldalról préselnek a kórustagok, de a hangulat az oda- és visszaúton a legjobb, megy a viccelődés. A kóruspróba alatt fegyelmezett csendben üldögélünk. Pláne mióta Britta, a pszichocsaj pajtásom elült mellőlem, hogy a gyengébb hangokat támogassa. Micsoda szöveg! Most jobbomon is nyugdíjas néni, a ballomon is nyugdíjas néni. Nem nagyon beszélünk, bár az egyik múltkor megkérdezte, hogy terhes vagyok-e. Mondtam nem, csak kövér. Ennyiben maradtunk. A szünetben minden alkalommal kinyílik pár boros palack, és ha van szülinapos, hoz ennivalót is. Ilyenkor lehet beszélgetni. Már ha elcsípem, hogy miről is van szó, néha nagyon kell figyelnem, mert rendesen darálják a mondatokat egymás között. Azért általában megvan a fonal, még abban kell fejlődnöm, hogy valamit hozzá is tudjak szólni. Néha megy, néha nem, néha izgat, de általában tökre nem. Dalolunk, borozunk, mi kell még.

Pünkösd vasárnap

Hosszú, lusta délelőtt után (pünkösd miatt nem volt babaúszás) és igazi, nyarat idéző strandolást követően elsétáltunk a Lovasudvarba. Elli és Peet szolgáltatta a nagyszerű country zenét, szépen sültek egymás mellett a kolbászkák, csapolták a sört, forgott a nyárson a husi, jó illatok szálltak mindenfelé. Este hatkor, még nappali fényben táncra perdültek a párocskák (nem csak férfi-nő, hanem nő-nő is simán) és ropták az udvarban. Kicsit elámultunk ezen a mulatós hangulaton, hát még akkor hogy tátva maradt a szánk, amikor a házigazdák előadtak egy koreográfiát. Na mondjuk nem volt bonyolult, előre lép, hátra lép, fordul erre, fordul arra, de a lovaskabátokban, a kalapokban az egész nagyon vidámra sikeredett. Szemet szúrt az is, hogy a szelektív szemétgyűjtésről egy ilyen népi ereszdelahajamat alkalmából sem mondtak le. Nagy hordót tettek ki, amit nejlonokkal háromfele választottak szét. Külön fakk volt a műanyagnak, külön a papírnak, a harmadikba pedig mehetett a többi. Kicsit elviccelődtünk azon, hogy mondjuk milyen lenne, ha a Szigeten otthon az emberek próbálnának egy ilyen hordón a nagyszínpad mellett kiigazodni. Aztán lötyögtünk hármasban a countryra, majd hazatértünk kedves otthonunkba.

Pünkösd szombatja

Pünkösd háromnapos hétvégéjén szerencsére nem ügyelt Zsolt, hármasban mehettünk ide-oda, vagy akár alhattunk, borozgathattunk (persze Juli csak a vágyakozásig jutott) vagy bármi egyéb, amihez kedvünk szottyant.
Szombaton kicsit felfedeztük a sziget délebbi részét, még csak átutazóban jártunk arra, mikor hazautaztunk, de akkor már este volt, semmit sem láttunk az egészből. Usedom város felé vettük az irányt Benzen keresztül, ahol a kóruska működik. Lemeózta Zsolt a helyet, ahol éneklek, aztán futottunk is tovább. A sziget déli részén, ha a B111-es főútról lekanyarodunk, a falvak gyakran macskakővel vannak kirakva, aminek az a hihetetlen előnye, hogy nincs szükség fekvőrendőrre (mondjuk a németeknél amúgy sem, a 30-as tábla néhány kivételtől eltekintve tényleg 30). Hátránya, hogy az ember megkönnyebbül, ha a falu vége táblát meglátja. Usedom helyes kis szelence, aminek az ékkövei a városka régi házikói, a 15. századi városkapuja és a temploma. A tojás és a tyúk dilemma itt is gyakran felmerül, hogy a városról kapta-e a sziget a nevét, vagy éppenséggel fordítva. Szombat délelőtt az emberek a péknél, a hentesnél vásárolgattak, hihetetlen nyugalom áradt minden szögletből, jó volt látni, hogy az Aldi meg a Lidl mellett azért ezek a kicsi kis boltocskák is életben tudnak maradni. Usedom után Karnin felé gurultunk, hogy megnézzük a régi vasúti hídnak a maradványait. A második világháborúban robbantották fel az eredetileg 360 m hosszú hidat, pont az egy tizede, 36 méter, maradt meg belőle. A Peene folyó felett áll, és most hajókikötő van mellette. Hihetetlen romantikus a hely, persze nekünk minden vízről és hajókikötőről a Balaton jut az eszünkbe, most is így volt. Idáig Juli végig aluszkált, akkor ébredt fel jó érzékkel, amikor megérkeztünk Welzinbe a sajtkészítőhöz, ahol pár szeletet meg is kóstolhattunk. Mondanom sem kell, hogy minden bio üzemmódban zajlik, a sajtkészítő schwarzwaldi srác (kb. Zsolt korosztálya csak maci kiadásban) Svájcban tanulta a mesterségét, és sajnos tele volt kétségekkel, hogy hogyan is tudna normálisan működni. Az EU szabályozza, hogy mennyi tejet adhat le egy tehenész gazda, és az annyira kevés, hogy veszélyezteti a sajtgyártást. Azonkívül pedig itt is szenvednek a hihetetlen olcsó felvásárlói ártól. Kettő babszemért veszik át a tejet a termelőtől. A bio kicsit jobb árfekvésben van, de az is nagyon le van szorítva. A sajtárusunk a fejlesztésben látja a megoldást, ezért lassan elkészül egy terem, ahol kóstoltatni fog, borozni is lehet majd, raclette is lesz sajt- és borbarátoknak. Igazából pozitívumokat nagyon nem tudtunk neki mondani, viszont megígértük, hogy veszünk tőle időnként továbbra is sajtot.
Stolpeban pihentünk megint egy keveset, megnéztük kívülről a kastélyt, ahol rendszerint esküvőket tartanak, megszemléltük Julival a fűszálakat, a százszorszépeket (németül ezerszerszépnek hívják), a pindur kapott ebédet, mi meg egy kávét és zsemlét a pékségben, aztán erdőn-mezőn keresztül hazatértünk.

Lépésről-lépésre

Mivel Julcsi már nagyon szépen állt az utóbbi időkben, a Herr Dottore felhatalmazást adott nekem, hogy egy igazi kislánycipőt vegyek a pindurnak. Az adott téma irodalmának tanulmányozása után (a gyerek lábméretéhez hozzá kell számolni x mm-t blabla), megvásároltunk egy 17-es méretű (ennél kisebbet nem is árultak) piros, fűzős, igazi cuki gömbölyű orrú gyerekcipőt, hogy szokja meg, és fogja valami a kis bokáját, ha majd elindul. A piros cipő abszolút toplistán van azóta, ölelgeti, mint a játékait, lelkesen rágja a fűzőjét, a cipő orrát. Reggel, ha felébred, első útja hozzájuk vezet, és mutatja, vegyük fel. Hogy szokja a lábbelit, kézenfogva sétálgattunk rengeteget. Néha délelőtt az utcára nem is vittünk babakocsit, csak gyakoroltuk a járást. Két napos sétálgatás után, mikor hazaértünk délután és már a lakásban voltunk, Julika egyszercsak tejbetök vigyorral az arcán útnak indult. Megtett kb. 5-6 lépést kapaszkodás nélkül, miközben mi persze hanyatt vágódtunk a gyönyörtől. Azóta is lépeget, finoman, lassan, egyáltalán nem mindig, csak amikor eszébe jut, és szinte érzékelhető hogy minden ujjacskájával kapaszkodik a talajba. Nagyon édes, ahogy lassanként egyre bátrabbá válik.

Zsír új a csukám

feszítek benne rendesen

Csuldiburg

Az utóbbi időben annyira besűrűsödtek az események, hogy a számítógép elé leülni valahogy a legkevésbé sem volt se kedvem, se időm, inkább mindenféle mást csináltam / csináltunk. Most pótolom a dolgokat, hogy tudjátok mik is történnek velünk. Még egy: a fényképezőgépünk beleesett a homokba a strandon, és ezzel a lencse fel is mondta a szolgálatot. Képes beszámolóval ezért egy ideig nem tudok bejelentkezni, kéretik mindenkinek a fantáziáját használni.

Orgona ága

Kedves Anyuci, Mami, Nagyi!
Nagyon-nagyon-nagyon sok szeretettel gondolunk rátok anyák napján!!!
Sok puszit küldünk mindhárman

Baby on board

Ezúttal ezt a feliratot nem egy autó hátsó ablakára ragaszthattuk volna, hanem a koserow-i evangélikus templom ajtajára. Lévén Zsolt ügyeletben, a kórus pedig szükséghelyzetben, Juli és én elmentünk együtt az istentiszteletre. Ahogy Clemens, a karnagy utóbb megfogalmazta, kettő szélsőséges emberi viselkedést lehetett megfigyelni a kóruson belül. Az egyiket mi képviseltük Julival, Juli csúszott-mászott a kövön, hogy megkaparintsa az elgurult gumi halacskáját miközben mi épp Händel Utrechti tedeumját próbáltuk megszólaltatni, én pedig valami oknál fogva nem fekete-fehérbe öltöztem, mint az összes többi kórustag, hanem színes virágmintás harisnyába, zöld szoknyába, pulcsiba és minderre farmerdzsekit húztam. Ketten együtt, plusz a világoskék babakocsi egészen különleges látványt alkottunk, és pláne reflektorfénybe kerültünk, mert a kórus az oltár előtt énekelt – tehát Juli az oltár előtt játszott. A másik viselkedésbeli végletet egy másik kórustag képviselte, aki amiatt mert drapp kabátban jött, nem állt be énekelni közénk.
Juli és főleg az én szerencsémre Zsolt egy kolléganője, Anette és a barátja eljött velünk, hogy ha bármi gond lenne, akkor segítsen. Az ominózus Händel után úgy gondoltam, hogy ezt a segítséget igénybe veszem. Anette megkapta Julit babakocsistul és elhagyták a templomot, ahol amúgy „Goldener Konfirmation” volt, ami kb. annyit tesz, hogy akik 50 évvel ezelőtt konfirmáltak, megerősítették a fogadalmukat. A kedélyek elcsitultak. Juliék sétáltak a gyönyörű időben, bent pedig semmi nem zavarta meg a továbbiakban az ünneplést. Az istentisztelet után nincs kézfogás a lelkésszel, mint otthon, de azért összeismerkedtünk, nagy lelkesedéssel üdvözölt minket a nyájban. Ilyen belépő után, remélhetőleg legközelebb a gyülekezet egy kicsit kevésbé feltűnő tagjaként találkozunk újra.

Tiszta erőből tavasz

Kellemesen langyossá vált az időjárás nálunk is. A tengerparton felvillant az első meztelenül fürdőző, az erdőben pedig harapni lehet a zöldet. Amennyi időt csak tudunk, a szabadban töltünk. Hol kettesben, hol hármasban.

A homok továbbra is jó móka

A többi képet ITT nézhetitek meg.