Tudtuk előre, hogy a mostani hétvégénk nem az egyhelyben ücsörgésről fog szólni. Szombat egész délutánra és estére kóristává váltam, vasárnap pedig kettő szülinapi zsúrba is hivatalosak voltunk. Délelőtt 11-től Heike (a pszichológusok főnöke), 3-tól Oszkár és Melanie ünnepelte magát.
Emiatt az egész hetünk a születésnapi készülődésről szólt. Hétfőn a „nagyvárosban”, Greifswaldban megvettünk Julival egy felfújható gumimedencét Oszinak, hogy akkor is tudjon pancsolni, ha a tenger még hűvös. (A tengerparton elemi erővel vonzza őt a víz, csak éppen az még nem olyan hőfokú, hogy egy egyéves beletrappolhasson.) Melanie pedig kapott egy kalapkát, hogy míg a kisfia pancsol, ő is védve legyen a napon, illetve kitaláltam, hogy kapnak közösen egy képet bekeretezve kettőjükről, amit a tengerparton fotóztam pár nappal korábban. Ehhez a keretet szintén beszereztem a greifswaldi portyán. Heikének is próbáltunk vicces bicajcsengőt venni, vagy gondoltam, hogy esetleg szalvétatechnikával készítünk neki egy képet, vagy egy tálcát, de se csengőt, se szalvétaragasztót nem kaptam. A hobbibolt nem jött velünk szembe az utcán, a papírboltokban meg elnézően csóválták a kérés hallatán az eladónők a fejüket. Kedden a délutáni sétánk során egy új úton eljutottunk Koserow (ejtsd: kozeró) falucskába. Ez a szomszéd falunk, ide járunk bankba is, gyógyszertárba, Schleckerbe, szóval kicsit fejlettebb, mint Kölpinsee. Beleütköztünk egy bicajboltba, ahol egyrészt megnéztük tájékozódásképpen, hogy mennyibe kerül egy női trekking bicaj, gyereküléssel, és sisakkal, másrészt pedig felfedeztünk egy ragyogó bicajkürtöt. Sajnos nem vittünk pénzt egyáltalán, szóval szerdán ismét vissza kellett térnünk. A képet is előhivattuk, úgyhogy az ajándékok készen álltak.
Már csak a beígért magyar sütit kellett megsütnünk Heikének. Lapozgattuk a szakácskönyveinket és a drága uram kiötlötte, hogy Dobos tortát süssünk. A receptet elolvasva a dolog nem tűnt bonyolultnak, hát miért ne, persze csináljuk. Péntek este sütöttük meg a tortalapokat. Míg futottam, Zsolt előkészített minden hozzávalót és felverte kézzel(!) a tojásfehérjéket. Megérkeztem, átvettem tőle a stafétabotot, ő meg szintén elment futni. Összeállt a tészta és elindult a sütés. Kicsit kicsi lett egy-egy lap, de ezen nem izgultunk, nem a méret a lényeg. Szombat este pedig a kórusszereplés után jött a krémkészítés, összeállítás. Tudtuk, hogy kint lesz a buli, ezért tojásos krémet nem mertünk csinálni, maradt a főzött csokikrém. Elkészült, viszont olyan folyós lett, hogy a lapok úsztak a csokitengeren a tányérban. Ezen a ponton kicsit elkapott minket a röhögés, na gondoltuk, szép kis torta lesz ebből. Átpakoltuk egy határozott mozdulattal az egészet az egyik lapos aljú salátástálunkba, hogy az oldala megfogja a tortát és a krémet. Már csak a dobot kellett elkészítenünk. A recept szerint ez tök egyszerű. Megolvasztod a cukrot, ráöntöd egy piskótalapra, és bevajazott késsel felszeleteled. Csak azt nem mondja a recept, hogy a cukor nyúlik, forrón vágni művészet. Az összes késünket kipróbáltuk, hátha valamelyikkel könnyebb lesz még megszilárdulás előtt felszeletelni a dobot, de amikor keresztül-kasul cukorszálak tekeregtek, Zsoltnak égési sérülése lett, sőt kettő darab nyolcad dob egymáshoz ragadt, na akkor már tényleg nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, és végül hahotáztunk saját magunkon. Úgyhogy a Dobos torta á la Ecseki az egy dob nélküli, salátástálban szervírozott, reszelt mogyoróval megszórt csokissüti lett.
Jöhetett a vasárnap a szülinapokkal, mi készenálltunk.
Emiatt az egész hetünk a születésnapi készülődésről szólt. Hétfőn a „nagyvárosban”, Greifswaldban megvettünk Julival egy felfújható gumimedencét Oszinak, hogy akkor is tudjon pancsolni, ha a tenger még hűvös. (A tengerparton elemi erővel vonzza őt a víz, csak éppen az még nem olyan hőfokú, hogy egy egyéves beletrappolhasson.) Melanie pedig kapott egy kalapkát, hogy míg a kisfia pancsol, ő is védve legyen a napon, illetve kitaláltam, hogy kapnak közösen egy képet bekeretezve kettőjükről, amit a tengerparton fotóztam pár nappal korábban. Ehhez a keretet szintén beszereztem a greifswaldi portyán. Heikének is próbáltunk vicces bicajcsengőt venni, vagy gondoltam, hogy esetleg szalvétatechnikával készítünk neki egy képet, vagy egy tálcát, de se csengőt, se szalvétaragasztót nem kaptam. A hobbibolt nem jött velünk szembe az utcán, a papírboltokban meg elnézően csóválták a kérés hallatán az eladónők a fejüket. Kedden a délutáni sétánk során egy új úton eljutottunk Koserow (ejtsd: kozeró) falucskába. Ez a szomszéd falunk, ide járunk bankba is, gyógyszertárba, Schleckerbe, szóval kicsit fejlettebb, mint Kölpinsee. Beleütköztünk egy bicajboltba, ahol egyrészt megnéztük tájékozódásképpen, hogy mennyibe kerül egy női trekking bicaj, gyereküléssel, és sisakkal, másrészt pedig felfedeztünk egy ragyogó bicajkürtöt. Sajnos nem vittünk pénzt egyáltalán, szóval szerdán ismét vissza kellett térnünk. A képet is előhivattuk, úgyhogy az ajándékok készen álltak.
Már csak a beígért magyar sütit kellett megsütnünk Heikének. Lapozgattuk a szakácskönyveinket és a drága uram kiötlötte, hogy Dobos tortát süssünk. A receptet elolvasva a dolog nem tűnt bonyolultnak, hát miért ne, persze csináljuk. Péntek este sütöttük meg a tortalapokat. Míg futottam, Zsolt előkészített minden hozzávalót és felverte kézzel(!) a tojásfehérjéket. Megérkeztem, átvettem tőle a stafétabotot, ő meg szintén elment futni. Összeállt a tészta és elindult a sütés. Kicsit kicsi lett egy-egy lap, de ezen nem izgultunk, nem a méret a lényeg. Szombat este pedig a kórusszereplés után jött a krémkészítés, összeállítás. Tudtuk, hogy kint lesz a buli, ezért tojásos krémet nem mertünk csinálni, maradt a főzött csokikrém. Elkészült, viszont olyan folyós lett, hogy a lapok úsztak a csokitengeren a tányérban. Ezen a ponton kicsit elkapott minket a röhögés, na gondoltuk, szép kis torta lesz ebből. Átpakoltuk egy határozott mozdulattal az egészet az egyik lapos aljú salátástálunkba, hogy az oldala megfogja a tortát és a krémet. Már csak a dobot kellett elkészítenünk. A recept szerint ez tök egyszerű. Megolvasztod a cukrot, ráöntöd egy piskótalapra, és bevajazott késsel felszeleteled. Csak azt nem mondja a recept, hogy a cukor nyúlik, forrón vágni művészet. Az összes késünket kipróbáltuk, hátha valamelyikkel könnyebb lesz még megszilárdulás előtt felszeletelni a dobot, de amikor keresztül-kasul cukorszálak tekeregtek, Zsoltnak égési sérülése lett, sőt kettő darab nyolcad dob egymáshoz ragadt, na akkor már tényleg nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, és végül hahotáztunk saját magunkon. Úgyhogy a Dobos torta á la Ecseki az egy dob nélküli, salátástálban szervírozott, reszelt mogyoróval megszórt csokissüti lett.
Jöhetett a vasárnap a szülinapokkal, mi készenálltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése