2009. március 2., hétfő

Kakaóscsiga, pizza, lángos

Elkapott minket a kelt tészta láz. A kakaóscsiga egész egyszerűen errefelé nem létező dolog, és már annyira jól esett volna, megcsináltam anyai távvezérléssel. Aztán ennek a sikerén felbuzdulva jött a pizza, ami először életemben olyan igazi puha, magastésztás kelt pizza lett (otthon mindig egy centis és kőkemény maradt), és mivel maradt egy fél élesztő, hát megsütöttem lángosnak. Ami itt szintén ismeretlen. Pedig a jó kis fokhagymás, tejfölös, sajtos lángos kalóriabombánál nincs jobb (a képen csak tejföl van rajta). A kis család lelkesen élvezi a konyhai sikereimet, a kakaóscsiga főleg Julinak, Enikőnek és nekem ízlett (24 óra alatt elfogyott egy teljes tepsi), a pizzát gyakorlatilag Zsolt együltő helyében elpusztította, a lángos pedig mindenkinek csúszott. Zsolt már le is adta a következő rendelést: legközelebb szalagos fánkot sütök. Aztán majd csak meglökjük egymást a domboldalon és legurulunk az aljáig.

2009. február 24., kedd

S 172

Az ember lánya nyugodtan nyomja a gázpedált hazafele tartván Uuuuuuuuuzsedom szigetre, amikor látja, pechje van, a szigetre vezető hidat épp felhúzták. Fél órás várakozás, pont mikor már Enikő érkezik, szuper. Télen ki a csudabogár hajós jár erre????  

Hát elég csudabogár volt az tény. Az U 23-as (NATO besorolás S 172) tengeralattjáró a Bundeswehr flottájából. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nekem bármit is mondott, de annyira különleges látványt nyújtott a félig befagyott Peene folyón a vízből félig kiemelkedő bádogteknő, hogy a többi emberrel együtt kikerekedett szemekkel bambultuk, amint a felhúzott híd pillérei között egész gyorsan átevickélt a hadihajó. 

A neten utánanézve az U 23-as U-Boot a Német Haditengerészet 206-os U-Boot osztályába tartozik. Összesen 10 hajót számlál ez az osztály, 1973 és 1975 között állították őket szolgálatba. Összehasonlítva más nemzetek tengeralattjáróival a német U-bootok a kb. 500 tonna vízkiszorításukkal világszerte a legkisebbek közé tartoznak. Kis méretük és jó merülési képességeik miatt nem túl mély, akár 20 méteres vízben is bevethetők. 10 csomó sebességgel mennek víz felett, 17 csomóval víz alatt. Van rajtuk 8 db torpedó.

 


forrás: wikipedia.de

2009. február 12., csütörtök

Pogácsa recept Pattinak, Katának és mindenki másnak

Hozzávalók:
- 250 gr liszt
- 250 gr túró
- 250 gr vaj
- Só ízlés szerint (egy teáskanálnyit szoktam én belerakni)

Elkészítés:

A hozzávalókat összegyúrjuk. A vajat egy pillanatra be szoktam tenni a mikróba, hogy könnyebben össze lehessen dolgozni a többi hozzávalóval. A lágy masszát egy éjszakát hűvös, de nem hideg helyen (megfagy) állni hagyjuk. Másnap napközben 3x kinyújtjuk. A 3 nyújtás között legalább fél órát hagyjuk a tésztát pihenni. 

Sütés:

A sütőt 180 fokra bemelegítjük (kb. 6-os lehet a gázsütőn, de ebben nem vagyok biztos). A tésztát lisztezett deszkán kb. 1,5-2 cm vastagra kinyújtjuk. A tetejét késsel sűrűn bevonalkázzuk. Nekünk szimpatikus méretű köröket szaggatunk. A tepsibe sütőpapírt teszünk, arra sorakoztatjuk fel a kis hengereket. Ne érjenek össze, de közel tegyük egymáshoz, mert hajlamosak a hő hatására „elrészegeskedni”. Tetejüket tojássárgájával megkenjük. Próbáltam már úgy is, hogy a fehérjét nem választottam szét a sárgájától és így kentem meg, nem lett olyan szép a színe.
A tepsit sütőbe dugjuk és várakozunk, hogy szép aranybarnára süljön a teteje. Isteni finom. Jó étvágyat! :-)

2008. november 15., szombat

Lábmosás – guiness-rekord kísérlet

Kneipp nevét errefelé elég sokan ismerik. Ő volt az, aki tuberkulózissal küzdött fiatal korában, aztán minden nap megfürdött a jéghideg Dunában és meggyógyult, sőt jó sokáig élt. Aztán kifejlesztette a gyógymódját, ami mindenféle vizes kezeléseken alapult, a lényege mindig az volt, hogy a szervezetben lévő méreganyagokat fel kell oldani, és ki kell üríteni. A vizes kezelések mellett gyógynövények használatát is javasolta, és persze ha szükség volt rá, akkor gyógyszerek szedését is. Kneipp szerint eszméletlenül egészséges, ha az ember mezítláb sétál az akármilyen hőfokú vízben. Itt nálunk a szigeten rengetegen sétálnak mindegyik évszakban hosszabb-rövidebb ideig mezítláb a nekünk szinte mindig fagyos tengerben, felélénkítendő a vérkeringésüket. 

Namost, ha már a mezítlábas séta ilyen nagy népszerűségnek örvend, akkor a helyi Turizmus ZRt. kitalálta, hogy november végén, amikor az Uzsedomi Wellness-napok programsorozat elindul, akkor megpróbálnak minél több embert meggyőzni arról, hogy egy rövid idő erejéig tűrjék fel a nadrágjuk szárát és gyalogoljanak bele a tengerbe á lá Kneipp – ahogy itt mondták – és ezzel kerüljenek be a Guiness rekordok könyvébe. 
Két helyen zajlott a szigeten ez a program ma délelőtt, a heringsdorfi és a zinnowitzi strandon. Mi Julival Zinnowitzban voltunk. A szervezők ezer vízbensétálóra számítottak összesen, annyi kellett a világrekord eléréséhez. Csak Heringsdorfban több mint ezren voltak, Zinnowitzban is több mint ötszázan minden korosztályból - csak úgy sárgállott a strand az egyen pólójuktól. Számos hotel és szervezet szponzorálta az eseményt, innen származott az ingyen póló, ingyen törölköző, kóbi, forró ital, sramli és hangulatcsináló emberke is. Bár a hangulatról az emberek maguk is gondoskodtak, táncoltak, ettek-ittak, amíg várakoztak, nagyon mulattak. A rekorderek között volt, aki beöltözött jelmezbe is, méhecskének, skótnak, királylánynak és -finak. 
Aztán eldördült az ágyú, ami a startot jelezte, megindult a teljesen fellelkesült tömeg a tenger felé. Hihetetlen volt, ahogy hömpölyögtek a vízbe a legnagyobb lelki nyugalommal. Örültem, hogy nem értenek, mert hangosan hüledeztem, hogy ilyen hideg vízbe bemerészkedtek. Két percig kellett a vízben sétálni. Mi kb. 10 percet néztünk, de akkor még a tömeg nagy része a legnagyobb lelki nyugalommal „kúrázott”, élvezték hogy sikerült a rekord. Aztán akik végeztek, indultak is wurstozni, kávézni, teázni, elindult a buli, de ez már nélkülünk zajlott, ránk házibuli várt húslevessel, pörkölttel, ahogy egy jó magyar családnál dukál.
várakoznak, esznek-isznak

a király és nője
méhek, bolond - 500-at csinált
startI

startII
 

2008. szeptember 6., szombat

Eljött az idő

Mármint, hogy feléledjen egy kicsit a blog, már túl hosszúra nyúlt a hallgatás. Még ha meg is volt a csend oka. Júliusban, augusztus elején egymást váltva mindkét nagyszülői pár nálunk, velünk nyaralt. Julcsi bácsi papát és papapapát sokáig emlegette még hazautazásuk után is. Persze lehet, hogy közben amúgy a nagymamákra gondolt, de sajnos a néniknek, nagymamáknak egyelőre nincs nevük. Ahogy hallom bizonyos családokban az anyák is így járnak, sokkal előbb mondja a gyerek, hogy apa vagy papa, mint azt hogy mama vagy anya. Lényeg, hogy rájöttünk, a nagyszülő csuda egy találmány. Jön, hogy játszhasson az unokájával, és kicsit kényeztethesse a „gyerekeit” (a menyt / vőt is beleértve), az unoka élvezi a lefáradt szülők helyett az új és lelkes játszópajtásokat, miközben a „gyerekek” meg jönnek-mennek szórakoznak, élvezik a hirtelen kapott szabadságot. Mi legalábbis így tettünk. Ezalatt a több, mint egy hónap alatt színházban, koncerten, bulikban, mindenfelé voltunk, tisztára, mint a pre-Juli időszakban. Belekóstoltunk a nyaralók életébe, sörözgetve naplementét néztünk, Lengyelországban buliztunk, hajnalban értünk haza, sőt még olyan is volt, hogy nem mi keltünk reggel Julihoz, szóval nyaraltunk egy hónapot. Nagyon kellemes volt. Meg is állapítottuk, hogy nyáron annyi program van a szigeten, igazán nem lehet mondani, hogy pangás lenne, ilyenkor nem érdemes elutazni innen, jó hely ez az Usedom.
Aztán augusztus elején rátaláltunk az új lakáskánkra, ami onnantól kezdve gyakorlatilag minden gondolatunkat kitölti egészen a mai napig. Nem fogunk messzire költözni, az erdőn keresztül bicajjal kb. 5-10 perc, az úton autóval is kb. ennyi lehet, bár pontosan még nem mértem. Egész az erdő szélén áll a 3emeletes házikó, aminek a 2. emeletén bérlünk egy háromszobás 75nm-es, eredetileg tökéletesen üres lakást. A kórház sokat segített nekünk a költözésben. Kifestették a szobákat, lerakták a laminált padlólapot, átvitték a nehezebb bútorokat. Nekünk szeptember 12-ig az a dolgunk, hogy egyrészt kiköltözzünk a mostani lakásból, másrészt, hogy lakhatóvá tegyük az újat. Az egyetlen probléma, hogy kicsit hosszan kell utazni ahhoz, hogy normális bútorbolt közelébe érjünk. Neubrandenburgban szinte hetente voltunk (1,5 óra egy út) az utóbbi időben, Rostockban is eddig kétszer (2-3 óra csak oda – dugótól függően), mindezt persze Julival, hiszen most már senkire sem tudjuk hagyni. Sebaj edzettek vagyunk. Már. Juli is. Már. Egyelőre Julcsinak vettünk kiságyat, szekrényt, megrendeltünk egy pelenkázóasztalt (persze a pindurnál nincs alkudozás az áron), konyhát rendeltünk (na ez nehéz menet volt), egy étkezőasztalt székekkel az IKEAban és egy ruhásszekrényt megrendeltünk. A többit a kórház kölcsönbútoraival oldjuk meg: matracok, polcok, konyhába asztal, székek, szekrény, etetőszék, mind nem a sajátunk. Egyrészt nem is bírnánk anyagilag, másrészt nem is tudnánk ennyi mindennek utánajárni. Kezdetnek tökéletes ez így, aztán majd szépen apránként beszerezgetjük a hiányzó tárgyakat (pl.: nincsenek lámpáink!!), lecseréljük a kórházi relikviákat. Szerintem kb. karácsonyra fog minden összeállni, az új otthon megszületni.
A lakásban az első vendégeink András és Judit holnap indulnak egy hét után haza. Szegények eléggé nomád körülmények között „csöveztek” nálunk, mert a lakás valamennyire komfortossá (messze nem összkomfortossá) most kezd lassan válni. Bár azt hiszem nekik ezzel nem is lett volna semmi bajuk, csak arra kellett volna hamarabb rájönnünk, hogy a fűtést már szeptemberben is be lehet kapcsolni…
Mindenesetre Julcsi teljes bizalmat szavazott nekik, tologatja a tőlük kapott motort, és vonszolja András piros pulóverét véres kardként maga után. Most jó lesz, mert egy hét múlva utazunk haza, újra látja őket, és talán felismeri a kedves kis játszópajtásait.
A következő hetünk még zsúfolt lesz, viszünk folyamatosan át a lakásba cuccokat, miközben pakolunk otthonra, és rendezzük mindkét lakást. A mostanit, hogy ne egy disznóólat hagyjunk magunk után, és az újat, hogy valami hangulata mégis legyen, ha majd beköltözünk. Aztán hazamegyünk, és újra élvezzük a nagyszülő és a nagycsalád találmány csodás hatásait…


2008. július 10., csütörtök

A nyaralás heve

Kevés az idő. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom írni, de így van. Legalábbis a számítógépet pöcögtetni kevés. Mert annyira élünk. Bizony! De jó ezt leírni. Két hétig lógattuk Julival otthon a lábunkat (Zsolt egy hétvégére szintén hazaugrott velünk) és élményekkel töltöttük az elemeinket. Most pedig megjöttek az első fecskék hozzánk anyuék személyében. Vendégeink vannak! Úgy mutogatjuk a helyi látványosságokat, mintha mi mindent kívülről-belülről ismernénk. Pedig csak olyanok vagyunk, mint anno az orosz átképzős tanárok, pár leckével járunk előttük. De anyuékról majd külön, most inkább jöjjenek az otthoni élmények.
Otthon egy hetet Pesten, egy hetet Pécsen nyaraltunk. Leszálltunk hárman Zsolttal, Julival a gépről, és megcsapott minket a forróság. Húú, elfelejtettük, hogy ilyen szokott lenni a pösti nyár. Hozzászoktunk az uzsedomi 20-25 fokhoz, a szélhez. De elsőre jólesett a meleg, végre!! Már nagyon vártam. A városban sok minden nem változott, lezárások, építkezések vannak, de amúgy jelentős eltérést nem észleltünk, a politikát pedig igyekszünk kintről is követni, amennyire a gyomrunk bírja.
Hiába voltunk fáradtak, rögtön az első este kirúgtunk Zsolttal a hámból. Éjfélkor még kóvályogtunk a Várban a Múzeumok éjszakáján. Élveztük, hogy végre fiatalok között vagyunk, szabadon, mint a madár. Megnéztük a Reneszánsz kiállítást, meg a Galéria állandó tárlatait is. Ugra-bugráltunk a Pannonia All Stars Orchestrára, hallottunk lantzenét, hárfát és egy drámai hatású vonósnégyest. A rántott húsos szendvicset úgy ettük, mint böjttöréskor az almát. Minden falatját megízlelgettük. Másnap Zsolt visszautazott Uzsedárira, mi pedig Julcsival nyakunkba vettük a barátnőket. Meglátogattuk Timeszéket Bián. A kis Marci felülírta minden elképzelésemet a nyugodt gyerek fogalmáról, egy hangja nem volt. Evett, aludt, nézelődött. Máté nagyfiú pedig rohangált közben, pancsoltak Julcsival. Másnap Fótra utaztunk Soriékhoz. Erik Julcsinak a legjobb gyerekpárja, amit eddig láttam. Édesen eljátszottak egymással vagy velünk. A két kis buksi együtt nyomult felfelé a lépcsőn, ütötték a lépcső tetejét, egyszerre aludtak, ettek, még a kölesgolyót is megosztották egymással.
Enyabanyáztunk is többször, hol itt, hol ott. Pálvölgyi Barlangban sütiztünk, Millenárison játszótereztünk, Holdudvaron meccset néztünk.
Megnéztük a féléves Annapannát, meg a 2,5 hónapos Levikét is. Pár éve még egy gyerek sem volt senkinél, aztán most meg tessék, potyognak.
Szombaton jött a nagy ribicsaládi parti Timiék farmján. A Szőke, a Macher, a Simity-Szegner, a Rivas-Tury és a családfőt nélkülöző Ecseki família mind megjelent. Gyerekek játszottak a játszótéren, Máté hintázott, motorozott, Erik és Juli homokozott, aztán pedig kacsingattak a játéktaxira, de igazából még nem nagyon tudtak vele mit kezdeni. A gyönyörű Bruno és Viktor hatalmasra nőttek, és már fel tudnak állni. A gyerekek mellett tudtunk egy kicsit beszélgetni is, békésen telt a nap, még a lánycsapat kávézni is kiugrott a biai Melrose Place Rózsa presszójába.
Pécsen a pesti nyüzsgéshez képest nyugodtabban teltek a napjaink. Anyuékkal, Nikiékkel sétálgattunk, strandoltunk, Juli pancsolt a kis felfújhatós medencében, megkóstolta a kakaóscsigát, evett fagyit is. Kicsit elrontottam a picúrt családi segédlettel. Jutott idő egy kis kuttúrára is. Szabadtéri színházban voltunk „A hetvenkedő katonán” Nikivel, Fannesszal. Anyuval, Nikivel megnéztük a Szex és New Yorkot a moziban. Na ez utóbbitól kifeküdtünk, eszembe jutott az áltisis ofőm Vera néni, aki az Emmanuelle c. film után azt mondta: „jó érzés, hogy van két fiam, akit akkor és úgy pofozok meg, ahogy én akarok.” Kicsit én is így éreztem magam, a film veszettül idegen volt, jó volt belegondolni, hogy másról szól az életünk, bár elismerem volt pár jó poén. Andival, Dórival is találkoztunk, Dóriéknak megcsodáltuk a szuper házikóját, hihetetlen kilátását, kicsi, bohó, cuki vizsláját.
Pestre visszatérve még beficcent egy utolsó családi összejövetel és egy csajbuli (a második családom) már régóta hiányzó nagy hahotákkal. De hogy min, már nem tudom, mióta gyerekem van, amit nem írok le, elfelejtem. Bár a függőlegesen lógó és éneklő bálnák sztorija megmaradt bennem, nagyon vicces volt.
Még Andrásék tüchtig lakását is megnéztük vasárnap, Zsolt nagyija a maga 93 évével felsétált a harmadik emeletre, aztán már tényleg csak a pakolás, búcsúzkodás és az utazás maradt hátra. Tömény, jaj de jó két hetünk volt, annyi élménnyel, hogy simán kitart szeptemberig, amikor majd újra megyünk, de most majd hármasban.

2008. június 17., kedd

Utolsókat rúgjuk

Közeledünk a nyári szünethez, lassan véget érnek a kedves kis programjaink.
Elke, a babaúszás tanárnéni hat év után úgy döntött, hogy a hétvégén abbahagyja a babaúszást és helyette szeptembertől Berlinbe jár jógaoktató továbbképzésre. Lesz valaki más oktató szeptembertől, de azért gondolom az nem lesz ugyanaz. Alapvetően Elke miatt jártunk ilyen szép rendszerességgel, amúgy az ember a vasárnap délelőttjét nem feltétlenül egy uszodában töltené el. Vagy legalábbis nem minden vasárnap. Elbúcsúztunk tehát Elkétől, remélve, hogy azért ez a kapocs nem szakad meg, mert Elke sugárzó egyéniség.
A kóruspróbák is lassan végetérnek. Június 28-án zengedezik a kórus a benzi templomban, arra még most sokat-sokat gyakorolnak, de aztán 28-a után bezárul ott is a bazár. A koncert biztosan gyönyörű lesz, zenekari kísérettel és szólókkal adják elő Haendel: Utrechti Te deumját és Bach: „Erschallet ihr Lieder” darabját. Már most is jól szól mindkettő. Lesz záróbuli is, de még akkor Julival otthon leszünk. Úgyhogy egy kis hazai pálinkával és pogácsával elköszöntünk a kórustagokkal egymástól, üdvözletüket küldik Magyarországra és várnak szeptemberben vissza. Úgy legyen.