Kis kitérő

Külföldről még külföldebbre mentünk. Na nem messzire, csak a szomszédos Lengyelországba egy fél napra. Most hogy megnyitották a határokat, Lengyelország húsz perc autóútra van tőlünk úgy, hogy nem kell elhagyni a szigetet. Swinemünde Usedom-sziget legnagyobb német kikötője volt egészen ’45-ig. Azóta a szigetnek ez a kicsi darabkája lengyel. A határt lehet érzékelni. Német oldal: beton, lengyel oldal: macskakő, lovaskocsik (csak turisztikai célokból), klassz lengyel piac hangulat irhákkal, művirágokkal, fatárgyakkal. Kicsit olyan elsőre mintha még a rendszerváltás körül lennénk. Egyébként pedig valahogy mégis jó érzés, mert a lengyel (erős jóindulattal ugyan) szinte majdnem magyar. De legalábbis a kelet, az kelet.
Tulajdonképpen csak tankolni mentünk Julival, de ha már ott jártunk, körbenéztünk a városban. A belvárosban és a parthoz közel villasor húzódik végestelen végig, egymást érik a hotelek. A kikötőben pedig méretes teherhajókra pakolnak ki/be. A csendes falusi (bocsánat fürdőhelyi – kijavítottak a minap) életünkhöz képest hihetetlen nyüzsgésbe csöppentünk, mindenfelé emberek, akik körülnézés nélkül mennek át simán az úttesten lesz, ami lesz alapon. Németek és lengyelek szinte azonos arányban jöttek-mentek a rendszámok alapján.
Sok említésre méltó dolog nem történt velünk. Leszek nevű bácsi teletankolta a Rönót, „gyinkujem bardzo” mondám neki, s már jöttünk is vissza a betonon.