Úgy tűnt sima utunk lesz. Nagymami értünk jött, Juli időben ébredt, csomagok már összekészítve várakoztak, mindannyian a lehetőségekhez képest fitten bevetődtünk az autóba. Már kb. az Ecseri magasságában jártunk, amikor bevillant, hogy a BABAKOCSI az bizony otthon maradt. És itt jött a frász. Most mi legyen? Visszamenni már nincs idő. Anélkül viszont hogyan fogok boldogulni? És kint mi lesz nélküle? Megbeszéltük Dórával, hogy stresszelni nincs értelme, meggyőztük magunkat, hogy ez direkt jó így, mert nem kell még a babakocsival is szerencsétlenkedni a metrónál, vonatnál be- és kiszálláskor.
Ferihegyen szépen beálltunk a check-in sorba, amikor is meghallottam ismét a német nyelvet, és belémszállt az érzés, megyek vissza ufónak Kölpinseebe, akinek minden mondatot meg kell rágnia, mielőtt kiköpné és még így sem biztos, hogy érthető leszek. Sebaj, meghátrálni nem szabad. A check-in pultnál a pasi Julit könnyen, engem nehezen talált meg a kompjúterben, kicsit eljátszottunk a gondolattal, hogy Juli hogyan utazott volna egyedül.
Beszállás, felszállás egyszerűen ment, Juli bealudt a karomban, és egy fél órát biztos szundikált. Utána pedig szórakoztatta a körülöttünk ülőket. Felkapaszkodott az előttünk lévő ülésre, átkukucskált a mögöttünk ülőhöz, piszkálta a mellettünk ülőt, magyarázott, a fejpárna tépőzárát tépegette, jól elvolt. Viszont a leszállás nehezen ment, nem akart egyszerűen szopizni, így kénytelen volt átélni „szárazon” a landolást. Körben az utasok mind csitítgatták, mert rendesen megmutatta, hogy tud ő sírni is, ha valami nem tetszik. A mellettünk ülő néninek sikerült aztán leszerelnie Julit egy csillogó gyöngysorral. Meglátta és attól kezdve újra nyugodt baba lett belőle. A néni pedig látván a sikert, nekünk adta a karkötőjét. Egész jó gondoltam, erre akár egy boltot is lehetne építeni.
Berlinben a múltkor eszeveszett távnak tűnő szakaszok most meglepően rövidek voltak, biztosan a csomagmennyiség miatt. Megint nem volt euróm, de a fémszázas most is bejött, már toltuk is magunk előtt a kiskocsit. Evés, pihi, ez az amaz és elindultunk megkeresni a metrót. Itt már a karomban cipeltem Julit, azt hiszem rég gyúrtam ennyit karra. Időnként egyszerűen muszáj volt megállnom pihenni, a hátamon a vázas hátizsák, Julinak egy külön szatyor kaja és útiholmival, plusz maga a pindur kicsit sok volt. A metrónál nagy nehezen sikerült megkérdezni, hogy melyik út is megyen a főpályaudvarra, és felpattantunk a szerelvényre. Már jól befészkelődtünk, amikor felállított minket egy pasi, hogy a graffitit ami az ablakunkon van, le akarja mosni. Jó rendben. Átültünk a szomszéd négyesbe egy nőhöz, ami totál jó döntésnek bizonyult. Juli kiszúrta a pulcsiján a kötött virágokat közepükön egy-egy gyönggyel és kb. 1 perc után átkéretőzött a vadidegen nőhöz. Az eredménye az lett, hogy végigbeszélgettük a közel 45 perces utat és a nő nemcsak hogy elkísért minket a Hauptbahnhofra, de megfogta Julit amíg jegyet vettem, és fel is rakott minket a vonatra. Mindezt a semmiért, ráadásul kerülőt is kellett miattunk tennie, de azt mondta, hogy van ideje, belefér. Nélküle mondjuk nem is tudom, hogyan boldogultam volna, szerintem sehogy.
A vonaton egy hajszálat sem igen lehetett volna leejteni annyira tele volt, de szerencsére egy gyerek látványa mindig előhívja a mélyen elrejtett udvariasságot az emberekből, egyből lett helyünk, a szomszédunk segített Julit megetetni (közben uzsi idő lett) és Juli persze itt is mindenkivel lepacsizott. Rámászott egy kislányra, az meg ijedtében mozdulni sem mert, lefagyott a komputere. A nagy tömeg Berlin külvárosánál leszállt, mi is felköltöztünk a vonat emeletére. Gurultak a kölesgolyók, ment a pajtáskodás a szomszédokkal. Az egyik házaspárról kiderült, hogy Kölpinseeben szoktak nyaralni, még azt is beazonosítottuk, hogy melyik házban. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd Usedom szigeten látjuk egymást. Végül este 6kor kidőlt Juli, leszállásig szunyált. 7 körül találkoztunk Zsolttal, az utolsó 40 perces szakasz pedig szinte már semmiség volt kocsival.
Beszállás, felszállás egyszerűen ment, Juli bealudt a karomban, és egy fél órát biztos szundikált. Utána pedig szórakoztatta a körülöttünk ülőket. Felkapaszkodott az előttünk lévő ülésre, átkukucskált a mögöttünk ülőhöz, piszkálta a mellettünk ülőt, magyarázott, a fejpárna tépőzárát tépegette, jól elvolt. Viszont a leszállás nehezen ment, nem akart egyszerűen szopizni, így kénytelen volt átélni „szárazon” a landolást. Körben az utasok mind csitítgatták, mert rendesen megmutatta, hogy tud ő sírni is, ha valami nem tetszik. A mellettünk ülő néninek sikerült aztán leszerelnie Julit egy csillogó gyöngysorral. Meglátta és attól kezdve újra nyugodt baba lett belőle. A néni pedig látván a sikert, nekünk adta a karkötőjét. Egész jó gondoltam, erre akár egy boltot is lehetne építeni.
Berlinben a múltkor eszeveszett távnak tűnő szakaszok most meglepően rövidek voltak, biztosan a csomagmennyiség miatt. Megint nem volt euróm, de a fémszázas most is bejött, már toltuk is magunk előtt a kiskocsit. Evés, pihi, ez az amaz és elindultunk megkeresni a metrót. Itt már a karomban cipeltem Julit, azt hiszem rég gyúrtam ennyit karra. Időnként egyszerűen muszáj volt megállnom pihenni, a hátamon a vázas hátizsák, Julinak egy külön szatyor kaja és útiholmival, plusz maga a pindur kicsit sok volt. A metrónál nagy nehezen sikerült megkérdezni, hogy melyik út is megyen a főpályaudvarra, és felpattantunk a szerelvényre. Már jól befészkelődtünk, amikor felállított minket egy pasi, hogy a graffitit ami az ablakunkon van, le akarja mosni. Jó rendben. Átültünk a szomszéd négyesbe egy nőhöz, ami totál jó döntésnek bizonyult. Juli kiszúrta a pulcsiján a kötött virágokat közepükön egy-egy gyönggyel és kb. 1 perc után átkéretőzött a vadidegen nőhöz. Az eredménye az lett, hogy végigbeszélgettük a közel 45 perces utat és a nő nemcsak hogy elkísért minket a Hauptbahnhofra, de megfogta Julit amíg jegyet vettem, és fel is rakott minket a vonatra. Mindezt a semmiért, ráadásul kerülőt is kellett miattunk tennie, de azt mondta, hogy van ideje, belefér. Nélküle mondjuk nem is tudom, hogyan boldogultam volna, szerintem sehogy.
A vonaton egy hajszálat sem igen lehetett volna leejteni annyira tele volt, de szerencsére egy gyerek látványa mindig előhívja a mélyen elrejtett udvariasságot az emberekből, egyből lett helyünk, a szomszédunk segített Julit megetetni (közben uzsi idő lett) és Juli persze itt is mindenkivel lepacsizott. Rámászott egy kislányra, az meg ijedtében mozdulni sem mert, lefagyott a komputere. A nagy tömeg Berlin külvárosánál leszállt, mi is felköltöztünk a vonat emeletére. Gurultak a kölesgolyók, ment a pajtáskodás a szomszédokkal. Az egyik házaspárról kiderült, hogy Kölpinseeben szoktak nyaralni, még azt is beazonosítottuk, hogy melyik házban. Úgy köszöntünk el egymástól, hogy majd Usedom szigeten látjuk egymást. Végül este 6kor kidőlt Juli, leszállásig szunyált. 7 körül találkoztunk Zsolttal, az utolsó 40 perces szakasz pedig szinte már semmiség volt kocsival.
Jó volt megérkezni, beájulni az ágyikónkba, nyugtázni, hogy szuper jófej a lányunk, ezt is kibírta.
2 megjegyzés:
jófej a lányunk, hogy ezt is kibírta... néha magadra is nyugodtan büszke lehecc... ;)
gruss
G
büszke vagyok... főleg azért hogy én is kibirtam :))
pusz pusz: hugod
Megjegyzés küldése