Heringfalu

Péntek éjjel hatalmas vihar volt. Jégeső esett, faágak törtek le, barátságtalan arcát mutatta nekünk az északi táj. Szombat reggelre viszont az eső átmosta a levegőt és habár iszonyat szél fújt, időnként kisütött a nap. A felhők száguldoztak az égen, reggel 9 körül pedig már szedték össze a közterület fenntartó emberei az utcán a letörött faágakat.
Elhatároztuk, hogy kicsit kirándulunk a szigeten. A császárfürdőként ismert üdülőhelyeket mi még nem láttuk Julival, és nekem már benne volt a lábamban a bugi, hogy menjünk valamerre. A császárfürdők a sziget keleti részén vannak, és ezek vonzzák a legtöbb turistát. Nem véletlenül. 10km-es kiépített gyönyörű tengerparti sétány köt össze három települést, és olyan de olyan elegáns villák sorakoznak, hogy a fényképező csak úgy füstölt a kezemben.
Először Bansinba mentünk, megmutatta Zsolt, hogy hol nézett még anno lakást. A strandra vezető főutcán a gyógyszertár felett (hol máshol). Tuti jól nézett ki kívülről az épület, de nyáron itt állítólag egy gombostűt sem lehet leejteni, olyan tömeg van. Mondjuk most ezt még nehéz elképzelni, bár itt már most is több a turista, mint Kölpinseeben. Bansinban lakni kb. olyan lenne, mint Pécsen a Király Pizzéria fölött. (Puszilja bár, de) nem király.

A következő állomásunk Heringsdorf volt. Ezt a nagyon szellemes nevet (Heringfalu) Fridrich Wilhelm (Frigyes Vilmos) bírta adni a helynek, aki valami hercegféle (Kronprinz – jelentsen ez bármit) volt, és az ábra szerint rendkívül találékony is. Körülnézett, látta a halászok hálóit tele heringgel, meg egy falut, hát mit is mondhatott volna. Kb. mint ahogy Kecskemét neve létrejött. Van itt kecske, na meg mét, legyen neve Kecskemét.
A névtől eltekintve mindenféle magasrangú uralkodó, (pl. Vilmos császár – nyilván miatta hívják császárfürdőnek a helyet) és költő (Heinrich Heine), író (Puskin), festő stb. élvezte a Reizklimát (sós tengeri levegőt). Van egy tengerbenyúló hídjuk kb. 500 m hosszú, a végén hangulatos éttermekkel. Megfigyeltem, hogy a németek is nagyon bírják a giccseket, az éttermek ablakaiban gipsz hattyúk, hajók, lámpások, porcelán kacsák mosolyognak a szanaszéjjel fagyott turistára.

Az 500 m-es híd

Juli mondjuk ezt az egész témát nem értékelte, bömbölt rendesen a hídon, csak a harmonikás kacsatánca nyugtatta meg egy pillanatra. Bár lehet hogy csak ledöbbent. Aztán be is dobta a szunyát, mi meg hüledezve sétálhattunk a villák között. Tényleg gyönyörűek. Hatalmas ablakok, oszlopos teraszok, téli kertek, gondozott „nyári” kertek, hihetetlen.

Itt is nézett Zsolt egy lakást, megmutatta a házat. Egy utcával beljebb van, mint a nagyon durván menő villák. Sárgás épület első emelete és tetőtere. Magas fák között áll a ház, mintha egy darabka erdőben lenne. Az utcára kicsi, pirosra festett kovácsoltvas kerítésű terasszal néz, a két szélén rövid oszlopokkal és leomló növényekkel. A ház oldalában van a téli kert (az étkező-konyha része). Viszont a tetőtér ablakai lőrés méretűek és Zsolt elmondása szerint nagyon alacsony a tető is, még egy pelenkázó asztalt sem igen tudnánk beleállítani. Még szerencse. Nem hiszem, hogy el tudnám magam képzelni egy ilyen elegáns helyen, nem az én világom. Itt tényleg még a szendvicset is késsel-villával kell enni.

Hazaérve és pár órás pihi után estére kiderült, hogy a vihar bekavart a klinika fűtési rendszerének, a meleg víznek és a szervernek is, szóval kicsit hüvi volt, és no net. A hőfok csak Juli miatt volt izgi, de szerencsére ezt sikerült orvosolni. Az egyik nővérke telefonált az urának, hogy ugyan hozza már be az olajradiátort a Herr dr Ecsekinek, mert megfagyon a kölke. És a fiuk egyszercsak megjelent nálunk gumicsizmában hóna alatt az olajradiátorral. Beüzemelte Zsolt, szóval Julika nem fagyott meg. És ez a lényeg. Mi meg szoktuk az egészséges hideget.